Anyja lánya? Terítéken a szokatlan kötelékek

Talán nincs is bonyolultabb viszony az anya-lánya kapcsolatnál. Vannak, akiknél barátnői, egymást segítő, de jócskán akad példa küzdelmekkel telire is. Most olyan anyák és lányok mesélnek, akiknek valamilyen okból különös kapcsolat jutott vagy adatott meg. Ványik Dóra írása.

MENEKÜLÉS UTÁN BÁTORÍTÁS

„A lányom 12 éves volt, a fiam pedig 14, amikor új életet kezdtem – idézi fel Anna (51) –, és őket az apjukkal hagytam. Nagyon rosszul éreztem magam a házasságomban, szerettem volna a családfenntartó szerepéből újra gyenge nő lenni, azt érezni, hogy valaki vigyáz rám, dédelget. Akkor már spirituális úton jártam, és Távol-Keletre utaztam egy beavatásra. Mielőtt felszálltam a repülőgépre, azt kértem, hogy végre a sors mutassa meg nekem, mi a helyes döntés: és ott beleszerettem valakibe. A történetünk nem tartott sokáig, ma már úgy gondolom, egyfajta katalizátor volt, aki továbblendített ezen az úton. A családunkban fordítva működtek a szerepek: én sokszor akkor értem haza a munkából, amikor már aludtak a gyerekek. Az apjukkal keltek reggel, ő csinált nekik uzsonnát, együtt mentek edzésre. Ők hárman jó csapat voltak, és kicsit mindig úgy éreztem, hogy kívülálló vagyok. Ráadásul én készültem ugrani egyet az ismeretlenbe, szerettem volna, ha az ő világuk biztonságos és átlátható maradna.

A költözés ellenére azt kell mondanom, hogy nagyon jó maradt a kapcsolatom Pannival és Danival. Megértettem, hogy boldogtalan vagyok, és valamin változtatnom kell. Később egyébként döbbenetes volt, hogy ugyanezt a mondatot visszahallottam a lányom szájából, amikor az első kapcsolatának véget vetett. Hét évig éltünk külön, és Panni mindent velem beszélt meg először. Bármikor felhívhatott, bármikor találkozhattunk. 19 évesen aztán – miután összerúgta az apjával a port – megkért, hogy mielőtt egy külföldi egyetemre megy, néhány hónapot hadd lakjon velem. Végül úgy alakult, hogy abban az országban nem találta meg a számítását, és hazaköltözött.

A 2012-es évünk mélypont volt. Én, aki mindig erős voltam, a biztos pont, anyagilag és a magánéletben is megzuhantam. Panni pedig újra egy 12 éves kislány volt, aki nem látott célt maga előtt, a veszteségélményét pedig rajtam verhette le. Mindennap karóba húzott, kerékbe tört. Megkaptam, hogy amikor kellett volna, nem voltam ott. Állandóan új határokat jelölt ki, így nem tudtam, meddig mehetek el nála. Az év végére aztán ráébredtem, hogy össze van zavarodva, és mivel én sem voltam a topon, még nehezebb volt a helyzete. Eljutottam oda, hogy már annyi sebet ejtett rajtam, hogy semmi nem fájt. Viszont képes voltam újra magamra találni, és bátorítani, hogy induljon el ismét az álmai után. A környezetünk – és ebbe a legközelebbi családtagjainkat is beleértem – nem igazán értette a viselkedésemet. Hogy miért arra bátorítom, hogy új utakat keressen, miért nem azt várom el, hogy amit elkezd, azt fejezze is be? Talán azért, mert én egy inspiráló anya akarok lenni, aki annak idején azért sem hátrált ki a döntéséből, mert szeretett volna példát mutatni a gyerekeinek. Hogy ne haladjanak csak azért egy úton, mert azt várják el tőlük. Azt hiszem, Panni ezt az életszemléletet követi, ebben hasonlítunk.”

SZEREPCSERE: SZÜLŐBŐL GYEREK

„Hat évvel ezelőtt meghalt az édesapám, még nem voltam harminc – kezdi Kátya (35). – Vannak dolgok, amikért hálás vagyok a sorsnak: például, hogy az esküvőmön még büszkén az oltárhoz kísérhetett, és megélte, hogy megszületett a fiúunokája, aki az ő nevét viseli. Aztán egy nyári napon kint dolgozgatott a kertben, és amikor az anyukám ebédelni hívta, azt látta, hogy a kedvenc diófája alatt fekszik. Azt hitte, csak ledőlt kicsit az árnyékban, de ahogy ébresztgette, nem mozdult, nem reagált. Anya azonnal mentőt hívott, de már nem tudtak rajta segíteni. Azt mondták, valószínűleg mire a földre érkezett, már meghalt. Amikor anya zokogva felhívott, nem hittem el. Két nappal előtte ott voltunk náluk, a kertben altatta a babakocsiban Marcit, nem látszott semmi rajta. Jókedvű volt, kicsattant az egészségtől. Anyukám teljesen összeomlott, csak ült a teraszon és sírt. Képtelen volt bármire: a pici gyerekkel én mentem a halotti anyakönyvi kivonatért, én készíttettem gyászjelentést, én válogattam a zenéket a temetésre. Azok az ismerőseim, akik már átélték egy közeli szerettük halálát, azt mondják, természetes, hogy az ember gépiesen képes ezeket a kötelességeket végigvinni, anélkül hogy összeomlana, de nekem nem is volt más választásom. A húgom teljesen kivonta magát minden feladat alól, anyát pedig nem lehetett kizökkenteni a katatón állapotból. Szerintem hetekig nem aludt, a temetésre már borzasztó szintre került. Az volt az igazán ijesztő, hogy addigra már elsírta minden könnyét, csak egykedvűen állt, és fogadta a részvétnyilvánításokat. Bár ebbe biztosan az is belejátszott, hogy erős nyugtatókat írtak fel neki. A következő hónapokban teljesen elvesztette a kapcsolatát a külvilággal, volt, hogy hetekig nem tette ki a lábát a házból, nem volt hajlandó kikelni az ágyból, nem akart felöltözni, hajat mosni. Ha végül mégis elindult, akkor is csak a temetőbe vezetett az útja.

A történet és a cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2018/3. számában olvashatjátok el. A magazint április 6-tól keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Ványik Dóra

Illusztráció: Getty Images