Kapcsolati játszmák, érdekek, előnyök

Ha belegondolunk, mi az, amire egyszer visszaemlékezhetünk? Nem az, hogy valaki ott ül velünk, szeret és figyel ránk? Hogy a másik szemébe nézhetünk vagy megnyílhatunk egymásnak? Észre sem vesszük, hogy az időnk nagy részét milyen felesleges dolgokra pocsékoljuk, és a lényeg kimarad... Almási Kitti, klinikai szakpszichológus írása

A párkapcsolati játszmákat illetően fontos megjegyezni, hogy nem egy tudatos, elítélendő dologról beszélünk. Inkább arról van szó, hogy szembe találjuk magunkat egy olyan helyzettel, amiben valamit nem kapunk meg az élettől vagy a társunktól. Próbáljuk a szituációt a hagyományos utakon megoldani, de állandóan akadályokba ütközünk. És amikor már végképp tehetetlenek vagyunk, valami olyan kerülő utat választunk, aminek mentén végül elérjük a célunkat. Tehát, hogy megtaláljuk újra azt, amit lehet, hogy már elveszítettünk a kapcsolatban. Noha nem szerencsés, ha tartósan fennállnak ezek a játszmák, ideig-óráig a pillanatnyi nyereségük miatt óhatatlanul megjelennek minden kapcsolatban. Gyakran találkozom például a megmentő-bajbajutott játszmával. Ebben olyan nőt választ a férfi, aki rendre bajba kerül. Pár éve találkoztam egy férfival, aki hosszas párkeresési folyamatot követően talált rá végül arra a nőre, aki mellett igazán férfinak érezte magát. Az illető hölgynek szinte he- tente akadtak megoldandó életfeladatai, amikben a férfi volt a legfőbb támasza. Amikor már minden kisimulni látszott, újra előjöttek korábbi vagy újabb nehézségek. Valójában olyan érzést keltett a hölgy, mint egy gyerek, akivel mindig valami gond van az iskolában, és a férfi mint szülő kvázi bejárkált, hogy megoldja helyette a problémákat. Meg is fogalmazódott a közös munka során, hogy a helyzet jobban emlékeztet egy apa-lánya viszonyra, mint egy felnőtt párkapcsolatra, és hogy a szexuális életükre is negatív hatással van ez a dinamika. Amiért azonban mégis fenntartották ezt a játszmát, az annak rejtett nyeresége volt. A bajbajutott ugyanis maradhat gyenge, nem kell felelősséget vállalnia a döntéseiért, a cselekvés hiányáért, mert a másikra terheli azt. Emellett néha az is közrejátszik, hogy így nem kell előtérbe tolnia az esetleg éretlen nőiségét. A férfi szempontjából pedig azonnali nyereség volt, hogy az addig megismert számos önálló, emancipált nő után végre egy olyan helyzetben találta magát, ahol kifejezetten igényt tartottak a segítségére, ezáltal elismerve őt. Végre férfi lehetett. A félrevezető csak az, hogy ezáltal nem egy nővel, hanem kvázi egy gyerekkel szemben élte ezt meg. Amivel dolgoznunk kell, azt nem tudjuk megúszni az ilyen párkapcsolati játszmák segítségével, csupán elodázhatjuk, hogy szembenézzünk a valódi problémával.

Egyensúlyban magunkkal, egymással

Néha elég, ha csak leülsz a másik mellé, és együtt vagytok, csendben. Bizonyos értelemben ez a legmélyebb beszélgetés… Az a szerencsés, ha nem azért van szükségünk partnerre, mert egyébként egyedül egy nullának éreznénk magunkat. Nem arra kell, hogy feltöltsön, hanem azért, mert annyira sok mindent tudunk adni társként, hogy jó lenne, ha valaki élvezné ennek a gyümölcsét. Milyen izgalmas fordulat ugyanakkor, amikor valaki éppen kiürült állapotban lép be a társkereső térbe, és mégis akad partnere! Olyankor, amikor az illető legyengült, kapni akar, elszívni az energiát a másiktól, és jön valaki, aki nagyon adni szeretne, akkor az nyerőnek szokott tűnni első látásra. Én mégis azt tapasztalom, hogy azok, akik a leginkább vágyakoznak egy kapcsolatra, akik a leginkább szomjazzák azt, hogy legyen valakijük, amikor kifognak egy olyan partnert, aki odáig van értük, akkor az nem kell, le akarják vakarni magukról. Pedig logikusan boldognak kellene lenniük ilyen esetben, hiszen a partner elárasztja, ajnározza őket, mindig velük akar lenni. Mégis azt mondják, ez sok, nem kell. Elkezdik nem értékelni, amit kapnak, amire vágytak. Láttam olyan helyzetet, hogy valaki tíz éve arra várt, hogy legyen végre egy kapcsolata, és a másik odáig volt érte. Erre ő azt mondta, nem tudja, hogy elég jó-e számára az adott partner. Mondták is neki a csoportban: „Most ne haragudj, hogy őszinte vagyok, de tényleg, mi az, hogy valaki nem elég jó?! Örülhetnél, hogy tíz év után végre ott van valaki, aki enynyire szeret. Egy kicsit felháborít, hogy tényleg képes vagy kritizálni! Inkább örülj annak, ami van, ennyi szünet után.” Tehát a legtöbben azt érezték, hogy ez nem az a szituáció, amikor még kritikus és válogatós is lehet az ember, hanem inkább hálásnak kellene lennie. Elkezdtem azon gondolkodni, mi van, ha ezt a kapcsolatot játszmaként értelmezzük, amiben mindig magunkat védjük, amiben valamit szeretnénk elkerülni. Ennek megfelelően, amikor elkezdünk rengeteget kapni, akkor frusztrálóvá válhat, ha nem tudjuk mindazt viszonozni. Hiszen ha kapunk valakitől egy kedvességet, az az egészséges és normális reakció, hogy szeretnénk adni is annyit. Azonban ha éppen kiürültek, reménytelenek vagyunk, amikor a kapcsolatba lépünk, akkor felborul az egyensúly, hiszen mi nem tudunk adni, a másik meg épp hogy túl sokat ad. Hosszú távon ez olyan egyensúlytalansághoz vezet, amiben rosszul érezzük magunkat. Lehet, hogy a másikra kivetítve a problémát, úgy fogalmazunk, a másik túlságosan tapadós, de valójában arról van szó, hogy mi nem tudunk annyit adni, mint ő. Nem tudjuk viszonozni a szeretetét, és ettől feszültté válunk. Amikor tehát valaki egyszerűen elkezd adni, akkor azt mi szeretnénk viszonozni. Ugyanakkor milyen nehéz, ha nincs miből, mert akkor azt érezzük, hogy a másik állandóan a saját hiányosságunkkal, kiürültségünkkel szembesít. Mennyire nehéz dolog, amikor a másik borzasztóan lelkes egy párkapcsolatban, és úgy érezzük, hogy nem tudunk vele lelkesedni. Például vár egy ünnepet vagy egy utazást, mi pedig nem éljük meg azt, hogy vele tudnánk örülni, izgulni, készülődni. Fontos dimenzió lehet tehát az is, hogy hasonló energiaszinten mozogjunk a partnerünkkel, hogy ne tolódjon el az egyensúly, és ez csak egyetlen kis terület, ami sejteti az összeillés területének komplexitását.

A cikk folytatását keressétek a a Nők Lapja Psziché 2018/1. lapszámában!

Szöveg: Almási Kitti

Fotó: Thinkstock