Karizmakurzus, avagy sárm-órák idősebbeknek és haladóknak

Kicsit bosszant, hogy most kell megtudnom: a vonzerő tanulható. Rengeteg évet elvesztegettem. Nincs idő ezen mélázni, a legokosabb az lesz, ha belekezdünk a felzárkóztató kurzusba, most azonnal, késlekedést nem tűrve. Vass Virág írása.

karizma

1983-at írunk, Irán átfogó támadást indít Irak ellen. Ronald Reagan a Szovjetuniót a „gonosz birodalmának” titulálja. Megalakul a Dolly Roll és a Jon Bon Jovi együttes. Az Apple komputer négyéves. Steve Jobs egy hosszú hajú huszonéves, az új technológia csodagyereke. De van egy kis problémája. Rajta kívül egyetlen vállalkozó sem lát fantáziát a termékeiben, sehogy sem tudja meggyőzni Amerika vezető vállalkozóit, hogy pénzt fektessenek a technológiába.

„Think different” (Gondolkozz másként), hirdette a cég szlogenje, nem véletlenül. A garázsvállalkozását felfuttatni kívánó Steve Jobs úgy gondolja, John Sculley az ő embere. Ha valaki, ő tudna neki segíteni. Sculley a Pepsi Cola történetének legfiatalabb elnök-vezérigazgatója éppen azokkal a tapasztalatokkal és kapcsolatokkal rendelkezik, amelyekkel Jobs be tudna törni a piacra.

Önök szerint a sikerei csúcsán és a világ egyik legnagyobb vállalatának az élén álló Sculley mit felelt az ajánlatára?

Na jó, ma már könnyű kitalálni. De akkoriban vajon mennyire taksálták volna az eladhatatlan kütyüivel küszködő srác esélyeit? Pontosan. A nullával egyenlő esélyekkel indult. Sculley kereken el is utasította a nevetségesnek tűnő ajánlatot. Steve Jobs már akkor a később elhíresült üzleti öltözetében: garbóban, tornacipőben és farmerben érkezett a tárgyalásra, megbeszélés közben a cipője orrát bámulta. Ám a beszélgetés végén – most már tök mindegy alapon – felpillantott, egyenesen Sculley szemébe nézett, és ezt kérdezte:

„Egész hátralevő életében cukrozott vizet akar árulni, vagy csatlakozik hozzám, és megváltjuk együtt a világot?”

ÉLETREVALÓK

Vajon mi bírta rá a csúcsvezetőt, hogy betársuljon a garbós srác cégéhez? A pozitív választ minden bizonnyal annak az összetett, misztikus képességnek köszönhette, amit az üzleti életben és a mindennapokban kicsit elfogódottan, ugyanakkor legyintve, egyetlen szóval intézünk el, úgy hívjuk: karizma.

Valahányszor hallom ezt a szót, kicsit meg vagyok sértve. Az a kor, amiben felnőttem, a haladás és az értelem korszaka volt, legalábbis így hirdették. Senki sem beszélt benne X-Faktorról, karizmáról, szexepilről. Azt mondták, tanuljuk meg fejből a verset, írjuk meg a szöveges példát, esetleg csinálhatunk szorgalmit, és miénk lesz a boldog, hasznos, értelmes élet minden kelléke.

Kivéve, amikor nem. Mindannyian tudjuk, hogy a megfelelő végzettség és a szorgalom önmagában nem jelent garanciát a fényes boldogulásra. Hiába felelünk meg az összes kitételnek egy állás vagy egy társkereső hirdetésben, van egy apró betűs rész, amire senki sem hívta fel a figyelmünket: a többi emberhez való viszonyunk befolyásolja leginkább az életminőségünket.

A huszadik század közepén tombolt Amerikában az IQ-járvány. A tudományos és üzleti életben babonásan hittek az intelligenciahányadosban, a sikeres élet zálogának tartották. Hogy mindezt igazolják, nagyszabású kutatásba kezdtek, amely átívelt az egész huszadik századon.

Az 1940-es évfolyamból kilencvenöt különböző egyetemekről kiválasztott hallgató életpályáját követték nyomon az USA-ban. Többségük élete sajnos már véget ért, így a dokumentációk alapján ki lehet jelenteni, hogy a kiemelkedően magas IQ-val rendelkező, az egyetemen kiugró teljesítményt nyújtó diákok nem futottak be számottevően sikeresebb életpályát, személyes kapcsolataik sem lettek gyümölcsözőbbek átlagos képességű társaikénál.

Hasonló kísérletbe fogtak 1981-ben, ezúttal nyolcvanegy évfolyamelsőt vizsgáltak, az eredmény ugyanaz volt: az, hogy valaki az iskolában jól teljesít, semmi garanciát nem jelent arra, hogyan viseli az élet viszontagságait.

A modern agyi és idegrendszeri vizsgálatoknak és a neurobiológiai adatok áradásának köszönhetően már sokkal többet tudunk arról a szótlan és sugárzó valamiről, amit nagyszüleink kisugárzásnak, szüleink karizmának hívtak. Ma fejleszthető metaképességről (saját gondolkodásmódunkkal meghatározott képességről – a szerk.) beszélünk.

A delejes vonzerő lelepleződött! Kiderült, hogy nem velünk született, hanem életünk korai szakaszában elsajátított képesség. A pici gyerekek a maguk finom radarjaival és játékosságával addig-addig próbálgatják és a visszajelzések alapján finomítják a különböző magatartásformákat, amíg azok személyiségük részévé válnak.

A sárm-óra a Nők Lapja 2017/7. lapszámának Lélek rovatában folytatódik.

Szöveg: Vass Virág

Fotó: Puzzlepix