Gyerekek és példaképek - Ha Nemecsek lúzer volt...

Valamennyien azt szeretnénk, hogy a gyerekünk szabad, boldog, példás életet élő felnőtté váljon. Csakhogy e cél megvalósításához kevés a mi vágyunk, neki is akarni kell. De milyen a példaértékű élet? Van ilyen? S ha van, a mai gyerekek ugyanazt az életstílust és magatartást tartják vonzó mintának, mint a szüleik?

csalad_peldakep

Igaza van Albert Einsteinnek, aki szerint „nincs más észszerű nevelés, mint példaképnek lenni”! Azaz feleslegesen papolunk arról, hogy szeretettel kell közelíteni a többi emberhez, és nem szabad hazudozni, ha közben durván bánunk a családtagjainkkal, és szemberebbenés nélkül közöljük telefonon, hogy nincs otthon a férjünk, miközben ő mellettünk üldögél a kanapén. Mert a gyerek jóval többet megért a személyes példánk üzeneteiből, mint amennyit feltételezünk.

Amíg kicsi, csak gyűjtögeti az élményeket, ám ha kamaszodni kezd, már megfogalmazza a kritikáját. Pedig jó esetben a szülő lehet a gyerek példaképe. Aki a viselkedésével, a szavaival, a munkájával és a szeretetével azt a vágyat váltja ki belőle, hogy olyan felnőtté váljon, mint amilyen az édesanyja és az édesapja. Természetesen e primer családi mintát később más hatások is kiegészítik: vonzó tanáregyéniségek, irodalmi hősök, történelmi személyiségek, művészek, tudósok, sportolók, kortársak, barátok, a jelen sztárjai és celebjei. Nem mindegy, hogy egy gyerek talál-e példaképet az őt körülvevő világban – vagy csak a tagadásig jut el… –, ahogy az sem, kit választ magának a kínálatból.

JAJ A VESZTESEKNEK!

Sok pedagógus és szülő figyeli rémülten, hogy a tizenévesek szörnyű külsejű popsztárokért rajonganak – elfeledkezve arról, hogy valaha ők is átéltek hasonló időszakot, és a saját idoljaik sem voltak vonzóbbak a húsz-harminc évvel ezelőtti szülők számára –, mások a klasszikus példaképeket övező érdektelenségtől esnek kétségbe. Például egy latin kultúráért rajongó, budapesti orvost alaposan felbosszantotta a tizenhárom éves fiúunokája, amikor a Rómát megmentő Mucius Scaevoláról mesélt neki.

– Szépen elmondtam, hogy az etruszkok nem tudták harccal bevenni az Örök Várost, tehát a katonáikkal körbezárták, hogy kiéheztessék a lakosságot. Ő izgalmasnak találta, hogy a fi atal Mucius Scaevola belopózott az ellenséges táborba, hogy megölje az etruszk királyt. Érdeklődve fi gyelt, amikor ott tartottam, hogy elfogták, és a király parancsba adta, nyilvánosan kínozzák meg. Ám amikor elmeséltem, hogy az ifj ú Mucius a jobb kezét az áldozati oltár tüzébe tartotta, majd jajszó nélkül tűrte a karja égését, hogy az ellenség lássa, nem fél semmitől, az unokám felháborodott. Nem érdekelte, hogy a király úgy megdöbbent az emberfeletti akaraterő láttán, hogy szabadon engedte, Rómától pedig békét kért. Ő csak kiabált: „Nem tetszik a mese, ez a Mucius nem volt normális! Miért nem talált ki valamilyen okos cselt, mint Odüsszeusz? Rendben van, megmentette Rómát, de elégette a jobb kezét…?! Hülyeség.”

Hasonlóan megdöbbentett egy negyven körüli magyartanárnőt az osztálya reakciója, amikor a Pál utcai fiúkról beszélgettek.

Lapozzátok fel a Nők Lapja születésnapi lapszámát a cikk befejezéséért!

Szöveg. V. Kulcsár Ildikó

Illusztráció: Europress