Madarak, csönd legyen!

Csupa ígéret a reggel. Friss az idő, de hétágra süt a nap, s amíg a korai kávémat kortyolgatom, és a napi teendőimet lajstromozom, moccanni sem merek, nehogy megzavarjam a szomszéd János fenyőfáján trillázgató gyönyörűséges rigópárt. Cifrázzák, futamokat produkálnak, felelgetnek egymásnak, ráébresztik a „hallgatóságot”, csuda szép a világ. Csakhogy délelőtt, a dugóban araszolva gyorsan kijózanodom, amikor a rádióban meghallom a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület rokonszenves vezetőjének néhány mondatát. „Sokan jeleznek az egyesületünknek, hogy túl nagy lármát csapnak a madarak, ami elviselhetetlen. A rigók, fecskék és társaik…” Nem akarok hinni a fülemnek! „Létezik, hogy a tavasz bűbájos muzsikusai, akik miatt kora reggel mozdulni sem mertem, sokak számára idegesítőek? Jobb lenne, ha tökéletesen száműznénk az életünkből a természetet − nem lenne neszezés, csiripelés, trillázás −, és mi, zseniális emberek kizárólag az autóink berregését hallgatnánk, közben virágillat helyett mélyen beszippantanánk a kipufogógáz mennyei szagát?” Így füstölgök magamban, amikor váratlanul eszembe jut egy feledhetetlen mondat a régmúltból, amelyet egy moszkvai turistacsoport vezetője vágott hozzám szemrehányóan a soproni Lövér Szálló szépséges díszletei között. „Ilgyiko, úgy csiripeltek reggel a madarak, hogy nem tudtunk aludni!”, mire ifjonc bölcsészhallgatóként hirtelen választ adtam. „Azért zavar benneteket, mert nálatok még csiripelni sincs kedvük a madaraknak!” Természetesen feljelentett a férfi ú, s ha nem véd meg az IBUSZ egy bölcs referense, hogy csak fiatal, hebrencs egyetemista vagyok, nem felnőtt idegenvezető, bizony kirúgtak volna, s elesem az ösztöndíj-kiegészítés e kellemes módjától. De vajon most ki fog feljelenteni és hol, ha azt mondom: kétségbeejtő, hogy sok évvel később a saját honfi társaim méltatlankodnak azon, hogy egy parányi természet még mindig él a füstös, szmogos városainkban? Azt várják, hogy az egyesület ráparancsol a hasznos, szép tengelicekre, rigókra, fecskékre, hogy csönd legyen? Vagy ki kellene irtani valamennyit, hadd éljenek tovább a lószúnyogok, hernyók, kártékony rovarok? Nem tudom. Aztán estefelé mindezt elmesélem a kertjében rendezkedő kedves szomszédunknak, aki először méregbe gurul, majd elmosolyodik. „Ha végigsétálsz a mi csupa virág utcánkon, láthatod, hogy minden második ház kertjében van madáretető. A lakók eszkábálták, ahogy ti is, mi is…” Igaza van. És az is igaz, hogy egy felelős beosztásban dolgozó zuglói barátnőm a kis unokája kedvéért már két hete ápol egy törött lábú kisrigót, és nagyon izgulnak, hogy a hétvégén útjára engedhetik-e a gyámolítottjukat. Hogy szabad legyen, hogy a szépségével, a füttyével élhetőbbé tegye a mi ostoba embervilágunkat.

V. Kulcsár Ildikó

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/12. lapszámában jelent meg.