A hercegnő új ruhája

Eugénia yorki hercegnő férjhez ment. Magyarországon kevesen ismerik, de érthetőbb a személye körül kialakult médiaérdeklődés, ha tudjuk, hogy ő II. Erzsébet egyik unokája, Vilmos és Harry herceg unokatestvére. Az esküvőt Windsorban tartották, ott volt mindenki a királyi családból, meg persze számos híresség is, és a világ összes divatszakértője tűkön ült, hogy kielemezhesse a menyasszony ruháját. Volt miről beszélni, Eugénia ugyanis egy olyan fazont választott, ami látni engedte a hátán húzódó húsz centiméteres régi sebhelyet.

A hercegnőt gyermekkorában szkoliózissal, súlyos gerincferdüléssel műtötték, a hátába két titáncsövet illesztettek. A huszonnyolc éves menyasszony úgy gondolta, az esküvője remek alkalom, hogy tisztelegjen az orvosok előtt, akik segítettek rajta, és hogy reményt nyújtson azoknak a gyerekeknek, akik hasonló betegségben szenvednek. Hiszem, hogy a ruhaválasztás nem a népszerűség érdekében tett üres gesztus volt. Eugénia szívbaj nélkül posztolja a saját röntgenfelvételeit, és rendszeresen beszél arról, amin keresztülment. Az orvoscsoportot meghívta az esküvőre, mert szeretett volna velük is ünnepelni. Egy olyan világban, ahol sztárok és civilek egyformán próbálják a tökéletest is szebbre, színesebbre filterezni, felkapjuk a fejünket, ha egy hercegnő egy hatalmas vágással a háta közepén parádézik ország-világ előtt.

Amióta a siker lett a legfőbb érték, mindenki titkolja a nehézségeit. Úgy kell csinálni, mintha. Mintha a nap huszonnégy órájában nevetnénk, soha nem izzadnánk, mindig jól teljesítene a gyerek az iskolában, és sikert sikerre halmoznánk a munkahelyen. Természetesen a múltunknak is makulátlannak kell lennie: soha nem sunnyogtuk el a fogorvost, nem voltunk betegek, nem karamboloztunk, és kizárólag jó döntéseket hoztunk. És éppen ezért maradnak olyan sokan magukra a kétségeikkel, kérdéseikkel, a problémáikkal. Régen csak a sztárok világa tűnt irigylésre méltónak, most már elég végiggörgetni a közösségi oldalakat, hogy lássuk, kinek milyen képeslapra illő az élete. A baj az, hogy minél tovább vetít valaki magáról, annál nehezebb lesz bevallani, ha baj van. Pedig már maga a megosztás is hatalmas megkönnyebbülés; olyan, mintha leraknánk kicsit a terhet. Ez igaz az apró kudarcokra és a nyomasztó gondokra is. Ezért felesleges titkolni, ha néha sírni tudnánk a fáradtságtól, vagy ha nem megy minden, mint a karikacsapás. Lehet és kell beszélni a problémákról, betegségekről, kudarcokról. A szégyenkezés és a takargatás több energiát emészt fel, mint vállalni azt, ami nem tökéletes. Túl azon, hogy sorstársakat ismerhetünk meg, és segítséget kaphatunk, esélyt teremtünk arra, hogy idővel a nehézségekre úgy tekintsünk majd, mint egy csatára, amiből végül felálltunk. És egyenes gerinccel végigsétálhatunk az emberek előtt.

Jónap Rita

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/44. lapszámában jelent meg.