Nobel-békedíj az erőszak ellen

Sokat töprengtem azon, vajon mi vezérelhette Alfred Nobelt, amikor úgy döntött: hagyatékából ne csak a fizika, kémia, orvostudomány és az irodalom kiemelkedő egyéniségeit jutalmazzák minden évben, hanem azokat is, akik a legtöbbet tették „a nemzetek barátságáért”, a „fegyveres erők csökkentéséért vagy megszüntetéséért”. Az azonban szinte biztos, hogy a tudós feltaláló (dinamit!) arra nem gondolt: milyen késhegyre menő vitákat gerjeszt majd az 1901 óta Oslóban kiosztott Nobel- békedíj kitüntetettjeinek névsora. A kezdet méltó volt: Henry Dunant, a Nemzetközi Vöröskereszt megalapítója volt az első, akit ez a megtiszteltetés ért. És miután a kitüntetést szervezet is megkaphatja, 1917-ben a Nemzetközi Vöröskereszt is átvehette a díjat, a háborús foglyok jogainak felkarolásáért. Vannak azonban a Nobel-békedíj történetének sötét foltjai is. A javaslatot tevő bizottság legnagyobb szégyenének tartják, hogy ugyan Mahátma Gandhit ötször jelölték, de egyszer sem tüntették ki, és fájón hiányzik a díjazottak közül II. János Pál is. Annál örömtelibb, hogy nők viszonylag nagyobb számban szerepelnek a névsorban: a legfiatalabb Malála Júszafzai, a pakisztáni lány, aki a nők tanuláshoz való jogáért harcol. Egy iskolabuszon utazott, amikor fegyveresek rálőttek, csodával határos módon élte túl a merényletet. 2014-ben, 17 évesen tüntették ki a díjjal.

És jól döntött a jelölőbizottság idén is. Mindkét kitüntetett rengeteget tett azért, hogy a háborús területeken a nők elleni erőszakos cselekmények elkövetőit felelősségre vonják. Denis Mukwegéről, az 1955-ben született kongói nőgyógyászról azt mondják, több mint nyolcvanezer megerőszakolt nőt gyógyított meg kórházában, ahol pszichésen is igyekeznek segíteni az áldozatokon. 2012-ben merényletet követtek el ellene, miután élesen bírálta a kongói kormányt tehetetlensége miatt: a merénylőt nem találták meg, de a férfi nem ijedt meg, a Bukavuban működő Panzi kórházban tovább folytatja munkáját.

A másik kitüntetett, a jezidi keresztény közösségből származó Nadia Muradot tizenkilenc évesen rabolták el az Iszlám Állam fegyveresei, hogy utána hónapokig szexrabszolgaként használják: „normális napirendje” része lett a végtelen terror és erőszak. Csodával határos módon tudott csak elmenekülni, azóta számos nőmentő programban vesz részt, többek között Amal Clooney támogatásával, tavaly Ferenc pápa is fogadta őt a Vatikánban. Magyarul is megjelent könyve, Az utolsó lány – Küzdelmem az Iszlám Állam ellen igaz történet, és nem lehet megrendülés nélkül olvasni. A valamikori naiv kislány, aki arról ábrándozott, hogy egyszer majd szépségszalont nyit, mindenét elvesztette a szörnyű évek alatt, csupán a hitét nem. Reménykedik, hogy a világ valóban igazságot szolgáltat a – Dosztojevszkij szavaival – megalázottaknak és megszomorítottaknak.

Balázs-Piri Krisztina

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/43. lapszámában jelent meg.