Világító trollok és a csacsogó fantom

Öregszem, tudom én. Már nemcsak a ráncaimat látom a tükörben, de olyan dolgokon is meglepődöm (és ráadásul bosszankodom), amikről néhány éve még azt gondoltam, „kit érdekel”. Az elmúlt hónapokban lett vesszőparipám a telefonhasználat. Egy 2016-os statisztika szerint az okostelefon tulajdonosok átlagosan naponta 2617-szer érintik meg a képernyőt és 2,42 órát töltenek el annak bámulásával. Ez a hír nem zaklatott fel két évvel ezelőtt, mert hittem, mindenkinek szíve joga, hogy eldöntse, mivel tölti az idejét. Ezt most is így gondolom, de egyre gyakrabban rondít bele az én mindennapjaimba mások telefonos rutinja. Azon csak mosolygok, amikor egy étteremben valaki minden fogást lefotóz négy különböző szögből, vagy egy koncertet a telefonja képernyőjén keresztül néz végig, mert ezek nem érintenek engem. De amikor olyan ember ül a közelemben a moziban, aki nyomkodja a készülékét, az kiborít! Az elmúlt három alkalomból kétszer mellettem, egyszer előttem ült egy telefonozó troll. A reklámblokk alatt még elviselem, de a film közben, mikor a nézőtéren teljes sötétség van, az én szórakozásomat, a filmes élményben való elmélyülésemet akadályozza, hogy valaki világít a közelben. Először azzal csitítgattam magam, hogy biztos a gyerekétől vár sms-t… De amikor azt láttam, hogy az Instagram-oldalát pörgeti, akkor felmerült bennem a kérdés, hogy minek jött moziba. Tudjuk, hogy nagyon sokan multitaskingolnak tévénézés közben; megy egy sorozat vagy focimeccs, de közben kicsit szörföznek a neten, rápillantanak a Facebookra, válaszolnak a Viber-üzenetre. A kutatások egyértelműen kimutatták, hogy annak ellenére, hogy több az inger, az élmény, az élvezet csökken, így leginkább magukkal babrálnak ki. De a moziban velem is!

Pár hete már hergeltem magam a moziban világítókon, amikor újabb csontot kaptam a furcsán telefonozás terén. A szerkesztőség folyosóján lévő női mosdóban négy vécéfülke és két csap van, mondhatni intim a közeg. A múltkor belépek a fő ajtón, amikor hallom, hogy valaki nevet. Nem egy megszokott jelenség a női vécében, nem is tudtam hová tenni, majd hallom, hogy az illető csacsog. Majd hallgat. Kérdez, válaszol. Vécét lehúz, beszél tovább. Hallhatóan baráti csevej volt, és én nagyon hülyén éreztem magam, hogy végig kellett hallgatnom. Azt hittem egyedi eset, de azóta négyszer futottam bele a vécén csacsogó fantomba. Soha nem látom, mindig csak hallom; volt, hogy ismerősökről pletykált, volt hogy táskákról, ami teljesen rendben van barátok között. Na de a vécén? A másik vajon tud róla, hogy hol van a beszélgetőpartnere? És őt nem zavarja? Bevallom, amikor idáig jutok az értetlenkedésben, rendre felmerül bennem, hogy a jelenség vajon másokat is zavar-e, vagy valóban csak annyi a helyzet, hogy öregszem.

Jónap Rita

 

Nyitókép: Thinkstock