Hadd legyen minden gyerek egyéniség!

Hagyományos oktatási intézménybe jártam, a kilencvenes években nem is nagyon volt más választási lehetőség a környéken, és ha jobban belegondolok, a szüleimben fel sem merült, hogy ne a helyi általános iskolába írassanak be. Végigjártam a nyolc évfolyamot, megtanultam írni és olvasni, verset mondani, számolni, a történelem leckét, továbbá a kémiai és fizikai definíciókat bemagolni. Csak éppen azt nem tudtam, mire való ez az egész. Nem is csoda, hogy a legjobban a rajzórákat kedveltem, ahol egy-egy alkotásban végre magamra találhattam.

Az öcsém már nem magol. Nyolc évesen a saját személyisége és kreatív képességei szerint tanul egy olyan iskolában, ahol ezt jóval a fogalmak felmondása és a több kilós tankönyvek cipelése elé helyezik. Sosem értettem, miért kell egy gyereknek 45 percet fegyelmezetten végigülnie, miért kell szóról szóra memorizálnia, és miért kell – akárcsak egy felnőttnek – „munkába járnia”. Miért nem lehetnek még gyerekek, akik kedvességet és végtelen türelmet kapnak, nem pedig hangos fegyelmezést és megfélemlítést? Tisztelet a kivételnek.

Ha az általános iskolai oktatásra gondolok, mindig eszembe jut a Pink Floyd 1979-es Another Brick In The Wall című száma, aminek a videoklipje számomra nagyszerűen tükrözi azt a rendszert, amiben a gyerekek (sok helyen) még ma is tanulni kénytelenek. Tökéletes görbe tükör az értelmetlen szigorról, a diákok lekicsinyléséről, az alkotóképességük megsemmisítéséről és persze az egyformaságra nevelés vágyáról. A hagyományos iskolákkal szemben az alternatív sulikban szabadjára engedheti a kreativitását a nebuló, lehet igazi egyéniség és nem kell beállnia abba a bizonyos sorba, amit a fent említett sláger jelenít meg – hozzáteszem meglehetősen erős eszközökkel. Ebben az alternatív és emberközpontú elveken alapuló rendszerben önmaga lehet mindenki, és az állandó stressz helyett felhőtlenül élvezheti a tanulás folyamatát.

Modern gondolkodású emberként abszolút tudok azonosulni ezzel a megközelítéssel, éppen ezért örültem annak, hogy a családom a Waldorf iskola mellett döntött, amikor a legkisebb testvérem beiskolázására került sor. Tetszik, hogy nincsenek súlyos iskolatáskák, sem irracionális elvárások, van ellenben személyre szabott odafigyelés, türelmes, neveléssel egybekötött oktatás, alacsonyabb létszám és közvetlen kapcsolat a tanulókkal, de még a szülőkkel is. Itt nagyobb mozgásteret, kreatív megoldásokat és a képességeiknek megfelelő fejlődési lehetőséget kapnak a fiatalok. A kisöcsém szeret ebbe az iskolába járni, az életkori sajátosságai, sőt az egész személyisége fontos tényező a tanárai számára, akik igyekeznek kiemelni és erősíteni azt, amiben ő igazán jó. Lehet, hogy másképp tanulnak írni és olvasni, de az első osztály végére ugyanúgy ment neki minden, mint a tradicionális formában tanuló kortársainak. A Waldorfban a gyerekeknek nincs szükségük környezet- és biológia könyvekre. Interaktív módon, erdőjárás óra keretein belül folyamatosan tanulnak a természetről és a benne élőkről. Továbbá mindent a világmindenséghez kötve ismernek meg. A számokat például úgy, hogy meghatározzák, mi az, amiből csak egy van a világon (anya), mi az, amiből már kettő (szem, fül, lábak) és így tovább. A kedvencem, amikor édesanyám elmesélte, hogy egy kislány a kilences számra a következő mondattal reagált: „A testvérem kilenc hónapig volt az anyukám pocakjában”. Azt hiszem az asszociációs módszer a legjobb dolog, amit csak el lehet képzelni a tanulás terén, a lecke „bevágása” helyett olyan tudást és ismereteket kaphatnak ezzel a kicsik, amiket értenek is, és amik valószínűleg egész életükben elkísérik majd őket.

Nem tudom, hogy milyen lehetőségek lesznek majd a jövőben, amikor majd az én gyerekem lesz iskolaérett, de egy dologban már most biztos vagyok: szeretném, ha szeretne iskolába járni, és még jobban szeretném, ha onnét élményekkel térne haza. Az öcsém biztosan sokat fog majd erről mesélni neki…

Légrádi Júlia

Nyitókép: Thinkstock