Lehet a boldogságot tanítani?

A gyerekeim órarendjében szinte ugyanazok az órák váltják egymást, mint a nyolcvanas években az enyémben. Annyi a különbség, hogy ők tanulnak informatikát (túl keveset), én pedig tanultam oroszt (túl sokat). Csakhogy a világ azóta kifordult a sarkaiból, a mai diákoknak egészen más tudásra, képességekre, készségekre volna szükségük, mint nekem volt anno. Az oktatási rendszer képtelen követni a változás tempóját, és sokan minden újítási kísérletre rossz szemmel néznek. Például arra, hogy az iskolában is lehetne fejleszteni az érzelmi intelligenciát, tanítani a boldogságot, megmutatni a gyerekeknek, hogyan lehet működtetni egy harmonikus párkapcsolatot. A világszerte egyre hangosabb kezdeményezést maximálisan támogatom, pedig korábban azt vallottam, az iskola oktasson, a szülő neveljen.

Pont a mai kütyüktől, gifektől, emojiktól uralt világban lenne még nagyobb szükség arra, hogy beszéljünk az érzelmekről. A gyerekek akkor tudják megérteni a saját indulataikat, kétségeiket, ha megvan hozzá a szókincsük, és a rutinjuk, hogy beszéljenek róla. Régebben a kamaszok szerelmes leveleket írtak, ma legjobb esetben bepötyögnek pár szót, de a többség inkább emojikkal, mozgóképekkel kommunikál, és nehezére esik szavakba, egész mondatokba foglalnia az örömét, bánatát, dühét, kérdéseit. Szerencsések azok, akiknél otthon a családban megvan az érzékenység, az odafigyelés, de még a legjobb szülőkkel is megesik, hogy tanácstalanok, úgy érzik, nem tudják a jó kérdést feltenni, vagy átérezni a gyerekükben dúló viharokat. Ha az ilyen családokban nevelkedő kamasznak is hasznára válik, amikor a saját korosztályával, és egy hozzáértő felnőttel beszélgethet az őt foglalkoztató kérdésekről, akkor gondoljuk végig, mennyit segíthet annak, akinél hiányzik a meleg családi védőburok, akivel otthon nem törődnek, aki nem lát működő párkapcsolatot, nagy családot.

A „mi a fontosabb; a siker vagy a boldogság?” kérdésre reményeim szerint a legtöbb szülő a boldogságot válaszolja, ám az oktatásról vitatkozva mindig csak a sikert tartjuk szem előtt. Pedig sok esetben a kettő kéz a kézben jár. Én azt látom, hogy az iskolában megszerzett tudás fontos, de azok teljesítenek és boldogulnak igazán, akik jó szociális képességekkel bírnak, gördülékenyen kommunikálnak, magabiztosak, ismerik saját erősségeiket és határaikat. Csupa fejleszthető dologról beszélünk. Ahogy az is tanítható, miként kell a pénzt beosztani, karriert tervezni, helyzetet elemezni, háztartást vezetni, kapcsolatot ápolni, segítséget kérni és adni, másokra odafigyelni, magunkért kiállni. Egy boldogságóra – vagy nevezzük bárhogy – nagy előrelépés lehetne. Természetesen bennem is vannak kérdések, például, hogy kik tanítanák, őket hogyan kellene felkészíteni, hány éves kortól lehetne az órarendbe beiktatni a tantárgyat, kötelező lenne vagy szabadon választható, melyik tantárgytól kellene óraszámot elvenni, stb. De az nem kérdés, hogy ilyen jellegű oktatásra mindenképpen szükség van.

Jónap Rita