A szabadság vándorai

Ismertem egy férfit, aki nem volt a szavak embere. A felesége mesélte, hogy egyszer a főút mellett sétáltak, amikor a férfi váratlanul átszaladt a kocsik között a másik oldalra, és eltűnt a házak mögött. Öt perc múlva jött vissza. „Pisilnem kellett” – vonogatta a vállát. Amikor az esetről hallottam, megértettem, hogy a közhelynek, miszerint a férfiak nem szívesen beszélnek az érzéseikről, tényleg van valóságmagja. Azóta szétmentek, és a férfi talán már bánja, hogy a nejét ritkán avatta be a gondolataiba. Vagy ki tudja. Sose beszéltünk erről. De az biztos, hogy manapság kincset ér az a férfi, aki időt és energiát szán arra, hogy megossza másokkal a mindennapi örömeit és vívódásait; a férfi , aki még hisz az emberi kommunikáció szentségében.

Ám ezt nem mindenki látja így. Legalábbis az az idősebb nő, aki két hete az egyik vidéki járaton utazott, egy cseppet sem értékelte, hogy a fiatal sofőr végigtelefonálja az utat. Ahelyett, hogy erénynek tartotta volna, hogy a férfi egy busznyi ember előtt is képes fesztelenül beszélni mindenről, ami foglalkoztatja, rászólt, hogy veszélyezteti az utasok meg a többi jármű biztonságát. A sofőr viszont nem volt hajlandó a munkájáért feláldozni az emberi kapcsolatait: a megállóban közölte, hogy addig várnak, amíg a nő a buszon van, majd leült a járdára, és folytatta a telefonálást. Az utasok egy része átszállt más buszra, de szerencsére páran maradtak, így az egyikük néhány perc múlva tudott szólni a sofőrnek, hogy a nő elment, most már induljon. Bizonyára jól tolerálták ezt a rövid közjátékot: még így is kevesebbet kellett várakozniuk, mint azoknak a vonaton utazó sorstársaiknak, akik meg azért vesztegeltek huszonkét percet egy állomáson a pusztában, mert a mozdonyvezetőnek lejárt a munkaideje, és nem volt hajlandó továbbmenni. Meg kellett várniuk a váltást.

Ezek a férfiak a mi hétköznapi hőseink. Mindketten a kisemberek romantikus álmait váltották valóra, hiszen mindannyian éreztünk már úgy, hogy a munkahelyünk helyett inkább máshol lennénk, de csak kevesünknek adatott meg a merészség, hogy le is rázzuk magunkról a megfelelési kényszer béklyóját. A példáikból erőt meríthetünk, és egyszer az életben talán mi is kipróbáljuk, mennyire felszabadító, ha a feladatainkat nem fejezz…

Pór Attila

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/27. lapszámában jelent meg.