Egy régi háború

Voltak, akik az utcán, diadalittasan ünnepelték az írországi népszavazás teljes abortusztilalmat feloldó eredményét. Mások máshol megint a teljes tilalmat követelik. Az élet szentségét hirdetők és az „én testem – én döntök” képviselői megint ellenségként állnak egymással szemben. Sokadszor. Rossz nézni és rossz hallgatni ezeket a vitákat, talán éppen azért, mert nem is igen folyik a témában párbeszéd. Inkább valamiféle háború. Ki-ki védi, amiben legjobban hisz: az életet vagy a jogait. Érdemes lenne közelíteni az álláspontokat olyan szempontok mentén, amelyek mindkét félnek fontosak. Akik azt mondják, az abortusz a nő joga, szabad döntése, azok sem pártolják az olyan történeteket, amikor az apa otthagyja a családját, a gyerekét, lelép akár már a várandós párja mellől. Pedig csak úgy gondolja, a gyerek a nőé, az ő döntése, az ő felelőssége. Ha vissza tudna erősödni az emberekben a közös felelősségérzet, az talán segítene.

Nem tudom, ki, hány olyan nővel beszélt a témáról, aki átesett ilyen „beavatkozáson”. Aki legalább annyiszor, mint én, az pontosan tudja, hogy nincs olyan érző szívű nő, aki ne hordozná magával a döntését traumaként. „Sebzett nő vagyok, de ma sem döntenék máshogy” – mondta nemrég egy asszony, miután elmesélte nekem a történetét. Hosszan és sírva. Ahogy hallgattam, eszembe jutott egy évekkel ezelőtti interjú egy pappal, akit éppen erről kérdeztek. Valami olyasmit mondott, hogy ha a túlvilágon egy anya találkozik majd a gyermekével, akit nem engedett megszületni, az a találkozás az igazság pillanata. Mert lehet, hogy a gyermek átöleli majd az anyját, és azt mondja: tudom, hogy nehéz volt az életed, egyedül maradtál, és nem volt erőd vállalni engem. Megbocsátok. De lehet, hogy a gyermek mást mond majd… Fontosabb volt a pozíciód a cégnél, az alakod, az anyagi helyzeted, mint én?

Még valami: sok nővel találkoztam már, de olyannal nem, aki megbánta volna, hogy megszülte a gyermekét. Én magam is az élet szentségét vallom, és akkor lennék a legboldogabb, ha nem lenne abortusz. De ezt úgy lenne legjobb elérni, ha mindenki a saját jószántából döntene az élet mellett, és nem külső kényszer hatására. Nem harcolni kell, és nem is tiltani. Beszélgetni, még inkább meghallgatni és leginkább – segíteni.

Hulej Emese

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/25. lapszámában jelent meg.