Több mint háztáji

Névnapomra két tyúkot kaptam ajándékba. Egész pontosan csak „lízingeljük” őket, hiszen nem a mi udvarunkban kapirgálnak, hanem egy hozzáértő gazda kertjében, de a tojásaikat nekem gyűjtik, én pedig kéthetente átveszem azokat. A két tyúkocska fölött érzett öröm volt az a pont, amikor végig kellett gondolnom, hogyan jutottunk idáig.

Az egész a vágott virággal kezdődött. Szerintem csak nénikétől szabad venni, olyantól, aki a saját kertjében szedi, és kis vödörből árulja a bolt előtt vagy a piacon. Aztán jött a méz. A férjem munkahelyén közvetlenül a méhésztől lehetett vásárolni, így nem kellett azon stresszelnem, vajon jófajta mézet teszek-e az asztalra. A kapcsolat több mint tíz éve kikezdhetetlen: amint virágba borulnak az akácfák, már adjuk is le a rendelést, és a méhész Budapesten járva beadja az árut. A bárány kicsit később került a képbe. Cikket írtam egy kertészről, aki megvalósította az álmát, és húszévnyi munkával édenkertet varázsolt a prérire, ahol annyi és olyan állatot tart, amilyet csak akar. Tőle vesszük a húsvéti bárányt, de tudom, hogy már februárban szólni kell, különben nem marad, csak kecske. A pirospaprikával magyar ember nem viccel: az édeset és a csípőset is egy generációk óta paprikát termesztő bátyai családtól szerezzük be. Telefonon rendelek, majd utalok, végül a postás kihozza. A lekvárt magam főzöm, kivéve a szilvát, mert olyat úgysem tudok, mint Szatmárban, ahol rézüstben egy egész napon át kevergetik a masszát, amíg cuppogó feketeség nem lesz. Tavaly egy kis internetes kutakodást és néhány telefonhívást követően sikerült beszereznünk ötöt a világ legfinomabb szilvalekvárjából, bízom benne, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete. Az elmúlt években kialakult, kitől veszem ősszel a diót, kitől a pálinkát, és mindig örömünnep, amikor egy ismerős család jelez, hogy eladó egy-egy szabadon tartott liba, tyúk vagy kacsa.

Akik maguk termelik a háztájit, tudják, milyen a sajátot enni, inni, elrakni télire, nekem meg marad a megfelelő helyről való beszerzés. Egy dolog, hogy minden finomabb, de ráadásul sokkal jobban is esik. Ahogy keverem a mézet a teába, eszembe jut a méhész, aki begyűjtötte azt. Amikor a fiaim összekapnak az utolsó darab frissen kisütött libatepertőn, arra gondolok, hogy örülne a gazda, ha ezt látná. A vázában pompázó pünkösdi rózsáról beugrik a hajlott hátú néni. A családi ebédeknél egyre több innen-onnan beszerzett hazai termék kerül az asztalra, és mindegyik mögött ott van az ember, aki előállította azt. Friss felfedezés a szódavíz, amelyet a pár utcányira lévő családi szikvízüzemben gyártanak, a szüleim pedig nemrég a vonaton ismerkedtek meg egy termelővel, aki a jövőben ellátja őket paradicsommal. A legjobb az egészben, hogy a kör egyre szélesedik, én pedig izgatottan várom, mi lesz, ki lesz a következő.

Jónap Rita

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/23. lapszámában jelent meg.