Kelj fel, és járj!

Állítólag egy kardiológus professzor legfőbb egészségvédő tanácsa volt, hogy mindennap vidd le a kutyádat sétálni. Akkor is, ha nincs kutyád. Én ezen pár éve csak mosolyogtam, és bár értettem a lényeget, hobbifutóként nem tudtam elképzelni, hogy csak gyalogoljak. Aztán egy sérülés, két hét fekvés és három hónap gyógytorna után kimondta a gyógytornász azt, amitől féltem: a futás az én gerincemmel nem javasolt. Persze próbáltam kicselezni a diagnózist, sunyiban elmenni, óvatosan kocogni, de csak egyre rosszabb lett, így abbahagytam. Adtam esélyt más, benti sportoknak, amik jót tesznek a hátamnak, de mindig hiányzott az, hogy a szabad levegőn legyek, hogy ne kelljen órarendhez igazodni, hogy akkor induljak el, amikor kedvem van. És valahogy elvesztettem a mozgással kapcsolatos motivációmat. Ez utóbbit azóta sem lelem, de legalább rátaláltam a sétára, ami családi hobbi lett.

A futásban azt is szerettem, hogy egyedül lehetek, de a séta valahogy jobb társaságban. Ha magam megyek, akkor tempósan trappolok, és rádiót hallgatok, de mostanában mindig akad jelentkező, aki csatlakozik. A férjemmel már bevett útvonalaink vannak a környéken, tudjuk, merre menjünk, amikor fél vagy másfél óránk van, más irányba indulunk a tavaszi virágzás és az őszi lombhullás idején, és ismerjük a kánikulában is hűvös utcákat. A kiskamasz, nagykamasz gyerekeinket eleinte a fagyi ígéretével csaltuk magunkkal, mostanra odajutottunk, hogy ők kérdezik, mikor megyünk sétálni. Néha rollerrel jönnek, néha görkorcsolyával, vagy gyalog, van amikor leginkább egymással beszélgetnek (miközben mi giccses módon gyönyörködünk bennük), és van, amikor egymásba szavába vágva mesélik az iskolai élményeiket. Nagyjából a tizedik percben nyílnak meg, és egy-egy ilyen alkalommal többet tudunk meg róluk, mint a vacsoraasztalnál. Valahogy ők is ráéreztek, hogy könnyebben jönnek a szavak mozgás közben, így van, hogy ők szólnak, járjunk egyet, mert szeretnének valamit elmesélni. Dolgoztunk már fel sikert, kudarcot felfelé kaptatva, találtunk megoldást régóta húzódó problémára a nagy fák alatt elhaladva, egyeztettünk nyaralási úti célt a focipálya mellett.

A séta soha nem kötelező, aki akar, jön, aki meg szeretne kicsit egyedül otthon lenni, az marad. Néha nem könnyű elindulni, például egy vasárnapi ebéd után, vagy amikor fúj a szél, szürke az ég, de szerencsére mindig akad egy, aki nem hagyja a többieket punnyadni, és minden alkalommal úgy érünk haza, hogy milyen jó volt járni egyet! Örülök, hogy a séta ennyire része lett az életünknek, de van még hová fejlődni. Először is mindennap kellene. Másodszor pedig kiterjeszthetném a sétatársak körét úgy, ahogy egy ismerős csinálja: a barátnőivel nem cukrászdába ülnek be pletykálni, hanem járnak egy nagyot. És utána ülnek be valahová.

Jónap Rita

Nyitókép: Thinkstock