Frázisok nélkül

Az utolsó tanítási napok egyikén a tanító nénire vártam, és minden szabályt fölrúgva beültem az utolsó órára, a tanterem sarkába. Az elsősök arról beszélgettek, mi mindent unhatnak a felnőttek. Jó volt hallgatni a világról még mit sem tudó hatéveseket, akik zömmel cselekvéseket soroltak föl: főzést, mosást, takarítást, bevásárlást, a munkát. Miután kifogytak a szóból, jelentkezett egy félénknek tűnő, szeplős, vörös fiúcska, aki kijelentette, hogy nagyon unhatják, hogy mindig szeretniük kell, meg az ismétlődést.

A kis szeplős szavai napokig a fülemben csengtek. Sok mindent fölidéztek bennem, eszembe juttatták az év eseményeit, munkáit, embereket, ismétlődő érzéseket. Aztán eszembe juttatták az orvost, aki megdörzsöli a szemét, megropogtatja az ujjait, és elkezdi az aznapi negyedik műtétjét. A papot, aki négy faluban szolgál, és a harmadik miséjén is ugyanazt az evangéliumi részt elemzi, magyarázza a híveinek. Majd a buszsofőrt, aki a hetedik kört rója ugyanazon az útvonalon, a mentőorvost, aki a negyedik idős embert szedi össze a csúszós úton, a beteg édesanyjához naponta loholó ötvenest, és még sok mindenkit. Karácsony délutánján, egy csendes órán, végül félhangosan föltettem magamnak a kérdést: unhatják-e ezek az emberek, mi, a munkát, a szeretést, az ismétlődést? És arra jutottam, nem, mert ha unnánk, föladnánk, megtorpannánk, kimondanánk azt, hogy elég volt, és akkor nem lenne holnap, nem várnánk az újra, elvesztenénk hitet, reményt, szeretetet, totálisan kifordulnánk magunkból.

Míg ezen gondolkodtam, a telefonom folyamatosan pityegett. Nem néztem meg a százhatvanadik – névhez köthető – lélektelen kívánságot: Boldog ünnepeket! Nem olvastam el, a ki tudja hányadik BUÉK-ot. A villogó karácsonyfákat, a képernyőn magasba emelkedő piros szíveket, a repülő giccses angyalokat, röfögő sütnivaló malacokat, képernyőn vihogó kéményseprőket kifejezetten untam. Mire elmúlt az ünnep, már fárasztottak a szóvirágok, a közhelyes újévi rigmusok, hát a frázisokról kezdtem elmélkedni. Banális klisékről, melyeket megszokásból leírunk, kimondunk, és nem gondolunk arra, hogy ha minket zavar, hát más is így lehet vele.

Teltek a napok. Elfogyott a bejgli, a töltött káposzta, a tepsi aljáról kikapartam a lesült malacbőrt, már halványult az óévet betekerő rétes íze is. Elmúlt az év – kinek jól, kinek nehezebben, kinek örömmel, kinek bánattal, nyereséggel vagy veszteségekkel –, és én eljutottam oda, hogy valami okosat, előremutatót, biztatót illene itt írnom a kedves Olvasónak a 2018-as év indulásakor. De tőlem, csupán annyira telik, hogy azt kívánjam: legyen frázismentes az életük, soha ne fáradjanak bele a szeretésbe, és abba se, hogy az évek ismétlődnek, múlnak a fejünk fölött, hiszen mind hoz valami jót, biztatót, erőt adót, egy kicsike újat, és hinni kell, élni, ha lehet, frázisok nélkül. És nem unhatjuk meg a szeretést, a munkát, mert az ember evégett születik ide a Földre, mióta világ a világ, és mindaddig ez a dolga, míg a Teremtő időt, életet ad.

Árvai Magdolna

 

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/1. lapszámában jelent meg.