Nagyanyámat ajándékba

Az esküvőnkön a nászajándék mellett kaptam anyukámtól egy hosszú ékszeres dobozt, amiben – nem kis meglepetést és derültséget okozva a násznép körében – a családi vajkenő kés volt. Akkor már évek óta nem éltem otthon, de valahogy ezzel lett egyértelmű, hogy felnőttem, és saját háztartásom van, ahol vasárnap reggelenként a kedvenc késemmel már én kenem a vajat a pirítósra. Azóta mondogatom, hogy érzelmekkel, emlékekkel teli használt holmit ajándékba adni az igazi szeretet jele.

Nekem számos családi ereklyém van, többségét nem is ünnepre, születésnapra kaptam, hanem csak úgy. Valahogy nálam kötött ki az apai dédanyám lyukas szedőkanala. Kék színű, zománcozott, nem megy sem a többi eszközhöz, sem a konyhához, mégis ragaszkodom hozzá, mindig azzal szedem le a húslevesről a habot. És akkor gondolok kicsit a dédanyámra, akivel én nem is találkoztam soha, de aki apukám elmondása szerint nagyon jó szakács volt. Van egy hatalmas lekvárfőző fazekam, amit az anyai nagyanyámtól kaptam. Magának vette, de ő nem nagyon használta, mert addigra a nagy családi ebédek lebonyolítását már régen átpasszolta anyukámnak. Pár évvel ezelőtt nekem adta a fazekat, mondván ő már mozgatni sem tudja, nekem meg nagy családom van, biztosan ki fogom használni. És tényleg. Minden nyáron abban főzöm a lekvárokat, szörpöket, és közben mindig gondolok a nagyanyámra, beszélgetünk róla a gyerekekkel.

Nemrég volt a születésnapom, amire előzetes egyeztetés után folyton termő málnatöveket kaptam a szüleimtől. Anyukám azonban úgy gondolta, jár nekem valami személyes is, és átadott egy szépen becsomagolt könyvet. Egy 1959-es kiadású Móra Ferencné Szakácskönyve volt, nagyanyám első, és évtizedekig egyetlen szakácskönyve, amit a nagyapámtól kapott. Este leültem a fotelembe, ráérősen átlapoztam. És csak sírdogáltam, mint az öreg rövidlátó hangya a mesében. Nagyanyám három évvel ezelőtt halt meg, 95 éves korában. Hatalmas forma volt;  ránézésre, konzervatív néninek tűnt, de a konszolidált külső egy született reformert takart, aki sok szempontól évekkel a saját kora előtt járt, és valahogy nem illett a skatulyákba.  Meggyőződésem, hogy az főz jól, aki szeret főzni, de ő ez alól is kivétel volt: nem szeretett a konyhában pepecselni, mégis mindig finomakat tett az asztalra. A könyv tele van zseniális receptekkel, a szövegezés igazi csemege, de a legjobbak a személyes bejegyzések. Például az anyukám és a nővére firkái, rajzai, girbe-gurba betűi a legváratlanabb helyeken. Az első oldalon ott áll nagyanyám asszonyneve, nagyapám kézírásával, így egy kicsit nagyapámat is megkaptam ajándékba. A második lapon megtaláltam a kolbászreceptet nagyanyám édes kis betűivel írva, az utolsó oldalon pedig a diós és mákos bejgli hozzávalóit. Rögtön beugrott, ahogy a konyhában töltöttük a hurkát, kolbászt, amit nekem kellett egy nagy zsákvarró tűvel szurkálni; meg ahogy együtt készülődtünk a karácsonyra, daráltuk a diót, gömbölyítettük a babajkát. Hogy tudott ugráltatni minket, unokákat! Imádtam. Egészen biztos, hogy most karácsonykor a nagyanyám szakácskönyvéből is sütök. És egészen biztos, hogy ezt a kissé kopott, de nagy becsben tartott könyvet idővel a lányomnak ajándékozom majd. Mondjuk a szülinapjára, a folyton termő málnatövek mellé.

Jónap Rita

Nyitókép: a szerző sajátja