Az életkor csak egy szám?

Hány évesen foghat egy gyerek igazi puskát a kezébe? Becsapós kérdésnek tűnik, ugyan miért fogna egy gyerek bármilyen lőfegyvert a kezébe, de az USA-ban komoly viták alakultak ki a témában. Wisconsinban – ahol korábban tizenkét éves kortól egyedül, tízéves kortól felnőtt kíséretében lőhettek a kicsik – elfogadták az új szabályozást, miszerint ha a szülő megengedi, akkor az a gyerek, amelyik elbírja a fegyvert, lőhet is a vadászatokon. Könnyű lenne legyinteni, hogy „ezek az amerikaiak!”, de érdemes kicsit elgondolkodni a történeten, mert túl azon, hogy idén felmerült a hazai általános iskolákban kialakítható lőterek ötlete, maga a jelenség átszövi a hétköznapjainkat.

A vidámparkokban, kalandparkokban világos a szabály: aki eléri a megadott magasságot, az felülhet a hullámvasútra, mehet a nagyok számára kialakított kalandpályán, barangolhat a rémkastélyban. A szülők azonban szerencsés esetben szem előtt tartják azt is, hogy nem minden a magasság, ezért a colos, ám félős gyereküket nem lökik be Drakula elvarázsolt kastélyába, a tériszonyost pedig nem zavarják fel a kötélpályára. Vagyis a személyes adottságok felülírják a szabályt és az ajánlást, mert attól, hogy valaki megtehet valamit, még nem feltétlenül neki való. De mi a helyzet akkor, amikor nincs előírt szabály? Ha a hároméves ügyesen megkeresi a táblagépen a kedvenc meséjét, és órákon keresztül azt nézi, akkor ez szuper, hiszen képes rá? Ha a kisiskolás éjszakába nyúlóan játszik a számítógépén, akkor az rendben van, hiszen sikerélménye van, és reggel végül is fel tud kelni? Jó, ha a tizenöt éves gimnazista összeköltözik a párjával a saját (gyerek)szobájában, csak mert a másik szülei is megengedik, és van hely? Ahogy pusztán a magasság nem lehet döntő szempont, úgy az sem, hogy valaki képes valamire, vagy a körülmények adottak. Tudom, látom, hogy minden gyerek más, de hiszem, hogy az életkor mégsem csak egy szám. A fejünkben ott motoszkálnak a gyerekneveléssel kapcsolatos tanácsok, hogy az ovisoknak jó lenne a lehető legtöbbet homokozniuk, rohangálniuk; a kisiskolásoknak kilenc-tíz órát kellene aludniuk; és hogy nagyjából mi a helyes életmód egy tizenöt éves számára, mégis rendre eltérünk ezektől. Ez persze nem bűn, de legalább ne takarózzunk azzal, hogy „hiszen megy ez”! Ha ugyanis felmentjük magunkat, akkor a kivételes alkalom egyre gyakoribb lesz, a helyzet állandósul, és a végére elfelejtjük, hogy az a bizonyos viselkedés, szokás alapvetően nincs rendben. Ez szigorúan hangzik, de mentségemre szóljon, hogy mindezt magamnak is írom, hogy az eszembe véssem. Ha pedig már amúgy is az életkorról beszélünk, idézzük fel, hogy mi az, amire valóban képesek a gyerekek. Egy hároméves a helyére tudja rakni a játékait, és fel tud öltözni; egy kisiskolás be tudja pakolni a táskáját, és el tud mosogatni; egy felsős ki tudja takarítani a fürdőszobát és akár egy vacsorát is el tud készíteni. Ha erre mégsem képes, akkor az nem az ő hibája. Ezt is meg kell jegyeznem.

Jónap Rita

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/47. lapszámában jelent meg.