Micsoda világ?

Dolgozni kellene, de a betűk nem úgy sorakoznak egymás után, mint máskor. A rádió azt mondja, negyven fok várható, az agyam vízhiányos, a lábam egy vödör vízben hűtöm, és arra gondolok, jól jönne egy hideg zuhany, és jön… Csörög a telefon, lengyel „Barátocskám” azt mondja, Csabának – a férjének – infarktusa van. Szinte látom, ahogy fekszik, verejtékezve küzd az életért, és tudom, őt nem a negyven fok zavarja legjobban. Aztán arra gondolok, mennyire izzadhatnak az őt gyógyító orvosok, nővérkék, a kórtermek hatalmas ablakai mögött. Mert a kórházakban, ellentétben a hűvös bankokkal, a szinte már hideg bevásárlócentrumokkal, minisztériumokkal és multinacionális cégekkel – nincs légkondi.

Micsoda világ, teszem föl a kérdést, csak úgy magamnak, és indulok a közeli boltba. Útközben eszembe jut, ilyen meleget átéltem már, de nem itthon, hanem teveháton a sivatagban, Kubában a krokodilok közelében, Jakartában, ahol sokkolt a zaj és a szagok. Kínlódva, de hőguta nélkül érem el a parkolót. Mellettem egy negyvenes nő épp zárja a két helyet foglaló dzsipjét. Végigmér, és mielőtt továbblép, a kocsiablakhoz hajol. Én a csomagtartóhoz lépek a kosaramért, és látom, a gyerekülésben ott egy békésen alvó, két év körüli, fürtös hajú kislány. Lefagyok, agyam a rádió figyelmeztetését dübörgi: Gyereket ne hagyjanak autóban… de nem merek a nő után kiabálni, nem merem visszarángatni, gyáván állok, már másodszor kérdezem: micsoda világ?

Még ezen a napon, úgy este kilenc körül – igaz, már csak harminchat fokban – enyhülést remélve locsoltam a járdát, amikor rám köszönt egy régi ismerős felnőtt fia. Szóba elegyedtünk, esett szó mindenről. Azt mondja ez a Zénó „fiú”, azért nem lett eddig kisbabájuk, mert még nincs meg minden, meg az is baj, mondta, hogy manapság a szülők sokáig élnek, és későn érkezik az örökség.

Percekig néztünk egymás szemébe. Nem tudom, mi járhatott a fejében, azt se nagyon, mi az enyémben, de tény, hogy megint gyáva voltam, nem küldtem el még melegebb éghajlatra, csak néztem, néztem. Mikor elköszönt, addig néztem utána, míg elveszett a homályban, a szüleire gondoltam, kérdéssel a fejemben: micsoda világ?

A slagot tekertem föl éppen, amikor egy enyhe kilengéssel mozgó, dudorászó alak a kapunkhoz ért. „Ugye, kézen fogsz és hazavezetsz?” refrénezte, borvirágokat lehelve. Elmosolyodtam, és dudorásztam én is. Odabent beírtam a számítógépbe: Presser Gábor Bolond világ. Lábamat visszatettem a hideg vizes vödörbe, amikor a mély, karcos presseri hang felcsendült. A dal végtelenítve ment, elnyomhattam valamit. De így volt jó. Legalább nem maradt idő töprengeni, van-e visszaút, lesz-e még ez a világ élhető, normálisnak mondható.

Árvai Magdolna

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/33. lapszámában jelent meg.