Miért fáj? Ha jelez a testünk vészcsengője...

A WHO szerint mindenkinek joga van a fájdalommentes élethez, ami ha megvalósulna, sokkal boldogabb lenne az emberiség. Már persze csak akkor, ha a világszervezet a fájdalom alatt a szenvedésre gondol. Mert a fájdalom önmagában az életben maradásunk egyik legfontosabb eszköze: a test vészcsengője. Pór Attila írása.

A fájdalmat senki nem szereti. Ha fájdalmat érzel, meg akarsz tőle szabadulni, ami érhető, hiszen a fájdalom kellemetlen.

„A fájdalom megvéd téged. Figyelmeztet, ha veszélyben vagy, sokszor még azelőtt, hogy komolyabban megsérülnél. Arra késztet, hogy mozogj másként, gondolkodj másként, viselkedj másként, ami létfontosságú a gyógyulásodhoz – írja Explain Pain című könyvében dr. David S. Butler, az ausztrál Neuroortopédiai Intézet orvosa. – Időnként a jelzőrendszer furcsán működik, és előfordul, hogy csődöt mond, például amikor nem jelzi időben a rákot. A fájdalom az agy normális és tökéletes válasza arra, hogy egy helyzetet kockázatosnak ítél. Hiába létezik a probléma az ízületeidben, az izmaidban, a szöveteidben, az idegeidben, az immunrendszeredben vagy akárhol máshol, nem fog fájni addig, ameddig az agyad úgy gondolja, hogy nem vagy veszélyben. És fordítva is igaz: hiába múlt el a baj, ha az agyad még aggódik érted.” (Ehhez érdekes adalék, hogy a placebo fájdalomcsillapító a kísérleti alanyok 30–50 százalékánál hatékonynak bizonyul…)

Butler doktor azt írja, a fájdalom attól hatékony, hogy kiköveteli a figyelmet. De ha az agy úgy látja, nem a fájdalom a legbiztosabb út a túléléshez, akkor nem uralkodhat el rajtunk, akármekkora is a sérülésünk. Erre a sebesült katona példáját hozza fel, aki éppen az ellenség elől bujkál. A fájdalom segíthet a tanulásban is. Butler doktor biztos abban, hogy ha valaki az állatkertben túl közel hajol a rácshoz, és az orrát megharapja a majom, legközelebb már óvatosabb lesz. Sőt: az eset valószínűleg még a családja gondolkodását is megváltoztatja, mert a gyerekei már tudják, hogy a csimpánzok néha barátságtalanok. A szerző sokat foglalkozik a fájdalom relativitásával is: „Amikor egy rögbijátékos gólt lő, és a csapattársai rávetik magukat, a játékosra közel egy tonna nehezedik. Ő mégis felpattan, mosolyog, és játszik tovább, gyakran még jobban is, mint előtte. Most képzeljük el, hogy ugyanez a rögbicsapat egy járókelőt teper le az utcán. Még ha a jogi következményektől el is tekintünk, abban biztosak lehetünk, hogy az illető megsérülne, és még sokáig komoly traumáktól szenvedne.”

Hivatkozik Butler Lorimer Moseley professzorra is, aki kutatása során megállapította, hogy a hegedűművészek sokkal intenzívebb fájdalmat éreznek, ha megvágják a mutatóujjukat, mint mások, ugyanis ez a sérülés a zenészeknek a karrierjét is érintheti.

A cikk folytatását a Nők Lapja Psziché 2019/1. lapszámában olvashatjátok el!

Szöveg: Pór Attila

Illusztráció: Shutterstock