Egy történet két szemszögből - Párterápia a nő és a férfi szemével

Milyen az, amikor egy pszichológust – mégiscsak egy idegent – beengedünk a legmélyebb párkapcsolati traumáinkba annak reményében, hogy a gondjaink, így vagy úgy, megoldódnak? Anna (35) és Bence (38) voltak párterápián, és most elmesélik, hogyan élték meg az ott tapasztaltakat. Szurovecz Kitti írása.

Anna: „Kérdéses volt, hogy egyáltalán akarjuk-e még ezt az egészet”

A kapcsolatunk Bencével egyáltalán nem kezdődött boldogan. Úgy értem, nagy egymásra találás volt, csak épp szétvert egy négytagú családot. Bence a megromlott házasságomba érkezett, méghozzá mint szerető. Heteken át titkolóztam otthon, de nem játszottam valami hitelesen a szerepemet, mert a férjem egy nap csak úgy a semmiből megkérdezte: van valakid? Én pedig képtelen voltam tovább magamban tartani a bűnös titkomat. A férjem, a történtek ellenére, szerette volna megmenteni a házasságunkat, és arra kért, adjak magunknak időt, én azonban szerelmes és hajthatatlan voltam. Minden porcikámmal Bencével akartam lenni, így hát összepakoltam, és azonnal hozzáköltöztem.

Hamarosan velem tartott a két kisfiam is, és hirtelen mindannyian egy igen különös és érzelmileg megterhelő helyzetben találtuk magunkat. Furdalt a lelkiismeret, amiért merő önzésből elhagytam a férjemet, és amiért így kitoltam a gyerekeimmel. Olyannyira, hogy igazán az új szerelmemnek sem tudtam örülni. Bence heteken át csak azt látta, hogy sírok, tipródom magamban, visszarohangálok a férjemhez beszélgetni, vigasztalni, csak azért, hogy enyhítsem a bűntudatomat. Ennek az állandó önmarcangolásnak az lett a vége, hogy mire néhány hónappal később beadtuk a válókeresetet, úgy éreztem, totálisan boldogtalan vagyok, és már a Bencével való kapcsolatomat sem akarom. Ő sem volt jól. Az addig egyedül, gondtalan agglegényéletet élő Bence világába egyik napról a másikra robbantunk be a gyerekeimmel, ráadásul egy aprócska lakásba, ahol senkinek nem lehetett privát tere. A felgyorsult eseményektől ő is totálisan sokkot kapott, mert noha szeretett, ez az egész teljesen felkészületlenül érte. A gyerekek körül nem teljesített valami jól, ami bennem úgy csapódott le, hogy a mi szerelmünkből ő csak a jót akarja kivenni, a kicsikkel járó mindennapi gondokból, feladatokból nem kér. Azaz továbbra is csak szerető, és nem társ. Ezt akkor a szemére is vetettem. A kapcsolatunk válságba került, kérdéses volt, egyáltalán akarjuk-e még ezt az egészet, ezért döntöttünk úgy, hogy elmegyünk párterápiára. Egy, a honlapja alapján szimpatikus pszichológusnőre esett a választásunk. Amikor első alkalommal nála jártunk, hol nevetve, hol zokogva előadtam neki a mi nem túl szép történetünket. Magam is meglepődtem, hogy Bence füle hallatára milyen őszintén kipakoltam mindent. Olyan dolgot is, ami neki fájhatott, többek között azt, hogy úgy érzem, a volt férjem még mindig túlságosan fontos nekem. Ezek után Bence következett. Ugyan az én vallomásomhoz képest dióhéjban, de elmondta a történetünket az ő szemszögéből, és ezen a ponton olyan sérelmeire derült fény, amelyekről nem is tudtam. A saját szenvedéseim közepette észre sem vettem, benne mi zajlik le. Igaz, ő sem mondta. Ez akkor egy harmadik személynek, még ha jelen is volt a másik sértett fél, valahogy könnyebben ment. A későbbi üléseken a pszichológus nagyon sokat kérdezett, próbált abban segíteni, hogy Bencével lélekben újra közel kerüljünk egymáshoz, de ahogy múltak a hetek, nem igazán éreztük úgy, hogy javulna a helyzetünk. Megmagyarázhatatlan okból boldogtalanok, fásultak, és a kapcsolatunk további alakulását illetően egészen motiválatlanok lettünk.

A teljes cikket, valamint a másik fél tapasztalatait a Nők Lapja Psziché 2019/1-es számában olvashatjátok el. 

Szöveg: Szurovecz Kitti

Nyitókép: Getty Images