A szeretet döntés kérdése - Mihalec Gábor párterapeuta esetbemutatása

Pár- és családterapeutaként rengeteg házasság alakulását, kiteljesedését követtem végig, amelyekből most legújabb könyvemben, a Házasság 2.0 címűben többet be is mutatok. Bízom benne, hogy ezzel sok párnak adok lehetőséget arra, hogy ne a társát cserélje le, hanem a kapcsolatukban nem működő elemeket. Mihalec Gábor írása.

Belépnek az ajtón, és sziporkázó személyiségük valósággal betölti a teret. Mindketten szimpatikusak, láthatóan sokat elértek az életben. Amikor leülnek a kanapéra, elkezdik mesélni, miként ismerkedtek meg, mennyire sorsszerű volt a találkozásuk, micsoda intenzív bizsergést éltek meg egymással. Libabőrös lettem attól, ahogy Gergő az első szeretkezésüket leírta. „Ahogy ott feküdtünk egymáson, olyan érzés volt, mintha valami rejtélyes erő, valami belőlünk fakadó lény vándorolt volna egyikünkből a másikba, aztán meg vissza. Végül körülvett minket, mint egy burok, és ebben a burokban öleltük egymást még órákig…” Micsoda szavak, micsoda élmény! Miközben hallgattam őket, szinte életre keltek bennem a Kiss együttes slágerének szavai: Arra lettem teremtve, hogy szeresselek téged, arra lettél teremtve, hogy szeress engem. Nem tudok betelni veled. Te be tudsz telni velem?

Figyelem egymásról másra

Szeretem úgy kezdeni a terápiás beszélgetéseket, mint ahogy sok operatőr a filmet indítja: nagy totállal. Először hadd lássam a kapcsolat sarokpontjait, a megismerkedésük történetét, az eddigi legjelentősebb eseményeket, a csúcsokat, a mélységeket. Legyek tisztában az alapinformációkkal (pl. hány éve vannak együtt, mivel foglalkoznak, hol élnek, vannak-e gyerekeik, és a többi). Ha már valamelyest otthon vagyok a világukban, akkor elkezdünk zoomolni. Egyre inkább ráirányítjuk a fókuszt az itt és mostra. Végül felteszem a kérdést, hogy mi is hozott egy ilyen energikus, szimpatikus párt a terápiára. Ez az a pont, amikor az arcok elkomolyodnak, amikor a nevetgélés véget ér. És ekkor hangzanak el a legfurcsább történetek.

Gergő és Fruzsi története nem nevezhető különösebben furcsának, inkább szomorúnak mondanám. Ami velük történik, azt sokan átélik. Az évek során szépen lassan elkezdtek távolodni egymástól. A finom átmeneteket egyikük sem érzékelte, mindketten belevetették magukat a feladatokba. A gyerekek is már szinte „önjárók”. Nem igénylik folyamatosan a szülők jelenlétét, jobban örülnek, ha békén hagyják őket a szobájuk csukott ajtaja mögött. Az életük tehát ráállt arra a pályára, melyen haladva mindketten az idejük nagy részét valami olyannal töltik, ami motiválja őket, ami leköti a figyelmüket és az erejüket, és köszönik, jól érzik magukat ebben. Nyilvánvaló azonban, hogy ez az állapot kihat az egymással való kapcsolatukra is. Valahogy már nincsenek annyira összekapcsolva egymással. Amikor elmennek együtt valahova, olyan erőltetettnek érzik, hogy állandóan fogják egymás kezét, hiszen mindketten önállóak, és jobbára egyedül intézik az életük dolgait. Így aztán a kézfogás a rendszeresből esetlegessé vált. Ezzel együtt a korábbi heti egy-két szeretkezést felváltotta a két-három hetenkénti egy alkalom. Mindketten érzik a változást, de jól meg tudják maguknak magyarázni azzal, hogy a munka most sokat kiszív belőlük, hogy este már nagyon fáradtak, és inkább alszanak, meg hogy ebben az életkorban ez teljesen normális. Másoknál is csökken az együttlétek gyakorisága.

A tisztelet elvesztése

A legfájdalmasabbnak azt élik meg, hogy a veszekedéseik hangvétele megváltozott. Korábban figyeltek, hogy ne sértsék meg egymást. Még akkor is tudtak tisztelettel szólni egymáshoz, amikor nem értettek egyet. Akkor is vigyáztak a másik önbecsülésére, amikor ellenkező véleményen voltak. Két hónappal ezelőtt azonban történt valami, ami Fruzsit nagyon megijesztette. Amikor nem tudtak megállapodni abban, hogy először az autót cseréljék- e le, vagy inkább a konyhafelújítás élvezzen elsőbbséget, Gergő rávágta az ajtót Fruzsira, és egy hangos káromkodás kíséretében elviharzott… Azóta fegyverszünet van. Mindenki visszavonult a maga lövészárkába, és vár. Mindketten érzik, hogy akkor átléptek egy határt, de nem tudják, miként találhatnának vissza egymáshoz. Senki sem akarja megtenni az első lépést, hiszen nem akarják vállalni azt a kockázatot, hogy nyitnak, de a másik ezt nem viszonozza, vagy még rosszabb: tudatosan még egyet belerúg a másikba. Inkább csendben kivárnak…

A teljes cikket a Nők Lapja Psziché 2018/6. számában olvashatjátok el. 

Szöveg: Mihalec Gábor

Nyitókép: Thinkstock