"A gyerekek érzik, ha valami hiányzik a sztoriból" - Interjú Szily Lászlóval

Szily Lászlóval Pór Attila beszélgetett.

Az egyik legjobb tollú internetes újságíró, szenvedélyes horgász, két kamasz édesapja. Családjáról több könyvet írt, utolsó kötetében, a Beírásban az osztálykiránduláson verekedő apáknak, a susogó nadrágos sportszülőknek és a Karinthynak is becsületére váló osztály-levelezőlistáknak állít emléket. Szily Lászlóval az apaságról és a kanapén egymással chatelő gyerekekről beszélgettünk.

PSZICHÉ: Azzal, hogy képzőművész családban nőttél fel, miben volt más a gyerekkorod, mint a többieké?

SZILY LÁSZLÓ: Abban mindenképp, hogy mivel a szüleim otthon dolgoztak, otthon volt a műtermük, ebéd után mindig hazamentem. Egyszer megkértem őket, hogy írassanak már be egy hónapra a napközibe, hogy kipróbálhassam.

PSZICHÉ: Azt hittem, azt mondod majd, hogy gyerekként rajzolhattál aktot is.

LÁSZLÓ: Nekem az természetes volt, mivel előttem zajlott minden. Az egykori főiskolai barátnőjük, egy modell havonta jött hozzánk, és gyakorlásképpen mindenféle motívumokhoz megrajzolták őt. Hatévesen megkérdeztem tőlük, hogy legközelebb rajzolhatnék-e velük. Úgy voltam vele, hogy ez is a szüleim munkájához tartozik. Ebből is látszik, hogy minden csak szocializáció kérdése: mit fogad el az ember, mit tart normálisnak. Olyan volt a gyerekkorom, mint valami kézművestábor, pedig külön nem is nyaggattak soha, hogy fessek vagy rajzoljak. Inkább panaszkodtak, hogy nehéz a festők élete.

PSZICHÉ: Egy interjúban elmesélted, hogy amikor másodikban új iskolába mentél, és furulyázni tanultatok az osztállyal, a tanárnő az első alkalom után azt mondta, te inkább a radíros ceruzádat fújjad. Amikor láttad a Mindenki című Oscar-díjas filmet, nem érezted, hogy rólad szól?

LÁSZLÓ: De, abszolút! Az olyan körmönfont megaláztatás volt, aminek az emléke egész életemben elkísér. De a gyerekek lelke rugalmas. Annak ellenére, hogy a mai napig is jelenetszerűen fel tudom idézni, ahogy a tanár rakosgatta az ujjaimat a ceruzán, kifejezetten szerettem abba az iskolába járni. Egyébként ez volt az első alkalom, hogy olyasvalakivel találkoztam, aki nem akarja elvégezni a munkáját, hiszen a tanárnak meg kellett volna tanítania furulyázni.Azért a furulya nem egy bonyolult eszköz, és a többiek gyakorlatilag csak a skálánál tartottak. Két hét alatt utolérhettem volna őket.

PSZICHÉ: Apaként vannak olyan szokásaid, beidegződéseid, amiket apukádtól hoztál?

LÁSZLÓ: A papám nem volt egy beavatkozós típus, ami javarészt abból is eredt, hogy nagyon lefoglalta a munkája. Lehet, hogy a gyerekeimben én is hasonló képet keltek. Elég sokat dolgozom, előfordul, hogy hiába érek haza a szerkesztőségből, még meg kell írnom valamit, ha pedig hírügyeletes vagyok, reggel hatkor elkezdem otthon a munkát. Hogy ebből a gyerekek azt a következtetést vonják-e le, hogy nem foglalkozom velük, vagy azt, hogy milyen csodálatos, ha valaki szereti a hivatását, azt nem tudom. A papám példájából én azt szűrtem le, hogy az ember életében kell valami, amit szenvedéllyel csinál.

PSZICHÉ: Én mindig arra gondolok, hogy a gyerekek csak azt látják, nyomkodom a gépet.

LÁSZLÓ: Ezért is próbálom velük megosztani, éppen miről írok. Hogy képzeljétek, valaki lefotózott egy lovat egy budapesti kertben, az előbb elmentem motorral, és tényleg ott a ló. Most telefonálgatok, hogy kiderüljön, honnan került oda.

PSZICHÉ: Ők olvassák a cikkeidet?

LÁSZLÓ: Ezt igazából nem tudom, és nem is akarom tudni. Egy kicsit se szeretném, hogy azt érezzék, elvárom tőlük. Amikor Borisz elkezdett érdeklődni a hírek iránt, volt néhány visszajelzés, ami utalt arra, hogy látta ezt vagy azt, és szerintem néha Miri is megnézi a cikkeimet. Szuperjó a viszonyunk, de abban szemérmes vagyok, hogy erre rákérdezzek. Az olyan lenne, mintha vizsgáztatnám őket, hogy jól felelnek-e a múlt hét terméséből.

PSZICHÉ: Nemrég beszélgettem egy kamasz fiúval, aki már rajongott a nagyobb hírportálokért. Érdekes lehet a gyerekeidnek, hogy amiért az osztálytársaik lelkesednek, azt az apukájuk írja.

LÁSZLÓ: Ahogy én gyerekként belenőttem a festők világába, ők is megszokták már ezt. Sokat utaztam szubjektív műfajokban, ami együtt járt azzal, hogy posztokba néha róluk is tettem be képeket, és viccből beírtam a nevük mellé zárójelben az életkorukat, hogy kettő meg három és fél, ahogyan a napilapokban csinálják. Amikor nagyobbak lettek, próbáltam kipuhatolni, hogy zavarja-e őket, ha alkalomadtán írok róluk, hiszen ők is az életem részei. Nem zavarta őket.

Az interjú folytatását a Nők Lapja Psziché 2018/5. lapszámában olvashatjátok el. A magazint július 7-től keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Pór Attila

Fotó: Gálos Viktor