Élmények érzelmek nélkül?

Az utóbbi néhány évben jellegzetes problémává vált, hogy a gyerekek érdeklődését nagyon nehéz lekötni – a figyelmük néhány perc alatt kimerül, folyamatosan újabb meg újabb intenzív ingereket követelnek, különben elunják magukat. Mi pedig izgatottan hurcoljuk őket egyik programról a másikra, szaladgálunk velük gyerekkoncertről játszóházba, onnan esetleg valami „fejlesztő” programra, ha pedig éppen nem érünk rá, akkor a kezükbe nyomjuk a tabletet. - Vekerdy Tamás írása

Azt hisszük, folyamatosan szórakoztatnunk kell őket. Mire a 3,5 éves gyerekeket beviszik az óvodába, sokan már nem tudnak mesét hallgatni – egyszerűen nem képesek figyelni rá, nem köti le őket, mert addig mindig csak mesét néztek. Vagy videoklipeket. Vagy éppenséggel reklámokat. Ezek gyorsan, vibrálóan csiklandozzák az agyfelszínt, ezért a gyerek nem is tudta megismerni azt az élményt, hogy leengedi magát, mint egy kútba, a kéreg alatti világba vagy a jobb félteke képvilágába, ahol élvezetet okoz a hallgatott mese által felidézett, egymást követő képek áramlása.

A tökéletes időtöltés

Kihúztuk az átélést a kéreg alatti tartományokból a kéreg felszínére, vagyis az többé már nem érzelmeket is mozgósító jelenlétet és beleélést jelent, csupán a folyton változó ingerek vizuális, intellektuális nyomon követését. Ezen a szinten csak a rövid benyomások megragadhatók, és ha ezek nem változnak kellő sebességgel, akkor érdektelenné válnak, mert az élményben nincs érzelmi átélés. Ha a gyerek hozzászokik ehhez az állandó kapirgáláshoz az agy felszínén, akkor már mindig ez kell neki. Akkor már nem képes figyelmével bevonódva mesét hallgatni, folyton csak a gyorsan villódzó videoklipeket követeli, mert erre az intenzív birizgálásra vágyik. Ha nem kapja meg, elunja magát. Pedig azok a három-négy-öt éves gyerekek, akik ilyen szempontból nincsenek elrontva, lenyűgözően hosszú ideig tudják ugyanazt a végtelenül egyszerű játékot élvezettel játszani: például felmásznak a homokos kis domboldalon, és lecsúsznak. Felmásznak, lecsúsznak. Mire én, a felnőtt esetleg – helytelenül – rájuk szólok: „Vikikém, már ötször lecsúsztál, elég legyen ebből, piszkos lesz a ruhád, hogy nézel ki már most is?!” Holott ez a tökéletes időtöltés egy gyerek számára! Nyáron hosszan elnézegettem egy kétéves kisgyereket a Duna-parton. Kezében két műanyag palackkal álldogált, aztán megbuggyantotta az egyiket, és a vizet beleöntötte a másikba. Kiöntötte. Nézte. Fantasztikusan sokáig tudják ezt csinálni! Hangsúlyozom: még ma is! Csurgatják a vizet, alátartják a kezüket, elveszik. Alátartják, szétspriccel, elveszik. Sok felnőtt ilyenkor titokban arra gondol: hülye ez a gyerek, hogy harmincadszor csinálja ugyanazt…? Nem, egyáltalán nem hülye! Éppen érzéki tapasztalatot szerez. Lenyűgözve nézi a jelenséget. Élvezi. Ez minden későbbi elmélyülés alapja, tehát az ilyen tevékenység hihetetlenül fontos lenne!

Vehemens helikopterszülők

Pikler Emmi hajdan azt tanácsolta, hogy tőzegen tartsuk a gyereket (a tőzeg beszívja a pisi és a kaki levét, semlege- síti a szagokat), és ne zavarjuk meg azzal, hogy állandóan bemegyünk hozzá, felkapkodjuk, csak a felső ablakon nézzünk rá időről időre, hogy minden rendben van-e. Igen! A tőzeg ma már nem kell, de a többiben Pikler Emminek igaza volt: a gyereket hagyjuk békén, engedjük, hogy hoszszan nézegesse, forgassa a kezét, felemelje a lábát, megtapogassa a körülötte lévő egyszerű tárgyakat, kipróbálja, mi mindent lehet velük csinálni. Ez az elmélyült figyelem és a világgal való spontán ismerkedés rendkívül lényeges, de ma már kevés gyereknek adatik meg, mert máris jön az izgatott helikopterszülő, és vehemensen köröz fölötte, újabb ingereket, elfoglaltságokat kínálva. De miért kéne rögtön valami mást néznie, csinálnia…? Nem kell enynyire gyorsan váltani! Egy labdát ide-oda gurítani – jó. Vizezni, sarazni, homokozni – jó. Ezek a dolgok nagyon jók – lennének, ha a gyerek még nincs totálisan elrontva e tekintetben. Másik Duna-parti élmény: ülünk a feleségemmel a fa alatt, jön két kislány, kilenc-tíz évesek. Szerepjátékot dolgoznak ki aprólékosan, és nagyszerűen mulatnak! Ezt a fajta játékot kellene hagynunk és bátorítanunk, ahelyett hogy visszük őket egyik szórakoztató programról a másikra, aminek következtében hamarosan elkezdenek unatkozni, és már nem csúsznak vissza maguktól ezekbe az egyébként remek, elmélyült mulatságokba.

Túl sok az inger

Ma egyszerűen túl sok inger ér minket és a gyerekeket is. A gyerekek általában nagyon későn fekszenek le, mert a szülők is későn jönnek haza, és abba a kevés időbe kell belezsúfolni mindent – vacsorát, fürdetést, beszélgetést, mesét, aztán még egy mesét és még egyet…

A cikk folytatását keressétek a Nők Lapja Psziché 2018/1. lapszámában!

Szöveg: Vekerdy Tamás

Fotó: Thinkstock