– Ugyanígy írtad volna meg ezt a memoárt, ha Andy Vajna életben van?
– Igen, természetesen.
– Harmincnégy éven át tartott a barátságotok. Szimmetrikus viszony volt ez?
– Ha pontosan értem, a kérdés arra vonatkozik, mennyire voltunk azonos szinten. Anyagilag semennyire, de nem is vágytam soha arra, hogy multimilliomos legyek. Kényelmesen élni, igen, arra mindig vágytam. A sok pénz, és főleg, amivel a sok pénz jár, olyan gond, amit nem vennék a nyakamba.
– Értem, kis pénz, kis gond. A nagy pénz viszont hatalom. A kérdés arra vonatkozott, hogy miként működik egy barátság, ha az egyik fél ennyire befolyásos.
– Lelkileg, szakmailag, érzelmileg is szimmetrikus volt a viszonyunk. Mind a ketten – ő a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években, én pedig azután, hogy ő hazament – beépültünk Hollywoodba, és más időszakban ugyan, de erős kapcsolatrendszert hoztunk létre.
Engem sem érdekeltek igazán soha a sztárok, sokkal jobban izgattak a producerek, a rendezők, a stúdiók szerveződése és átszerveződése,
vagyis a szakma háttere. És erről mindig lelkesen beszélgettünk, sokszor úgy, hogy a körülöttünk lévők unták. Valahányszor hazamentem, mindig vittem egy csomó új filmet, amit ő még nem látott, és hajnalokig moziztunk, utána vitatkoztunk és… a konyhában debreceniztünk…
– Mikor találkoztatok először?
– Mint a könyvben is írom: a Rambo 2 kapcsán, még 1984-ben, amikor az Amerika Hangja számára készítettem volna vele magyar nyelvű interjút, amiből végül angol nyelvű lett – és egy barátság, amiért örökké hálás vagyok a sorsnak.
– Beszédes a könyvben ez a jelenet, amikor Andy a végén mégiscsak magyarra vált. A legutolsó beszélgetésetek, már egymás gondolatát is értve, hogy szólt pontosan?
– Felhívott 2018 karácsonyán, és azt mondta: „Ha nem gratulálok a szülinapodra, megöl a feleségem…”, és jót beszélgettünk arról, hogy mi várható a Golden Globe-gálán, melyik film fog nyerni, melyiknek kellene nyerni… és megint egyetértettünk.
– Egészen más korszakban csöppentetek a tengeren túli filmes világba, látsz párhuzamot kettőtök sorsában?
– Andy Vajna útja nagyrészt közismert, a kevésbé ismert kanyarok pedig úgy alakultak, ahogyan a könyvben elmesélik a barátai, a családja és a munkatársai. Az enyém, azzal, hogy a Hollywood Foreign Press Association tagjává választottak, hatalmasat ugrott előre, hiszen egyike lettem annak a közel száz újságírónak, aki a Golden Globe-díjra szavaz. Emiatt óriásit nőtt a kapcsolatrendszerem, és mivel Andy Magyarországra költözött, valószínűleg élőbb kapcsolatrendszer lett, mint az övé.
Valahányszor szüksége volt friss információra, felhívott, és mindig segítettem.
Próbáltam segíteni akkor is, amikor az Oscar-díjkiosztásra került sor, és belépőket szereztem az egyik Viewing-partira neki és a feleségének. A Golden Globe-gálára természetesen mindig tartalékoltam Andynek és Timinek jegyet, és ez most is így fog történni: Vajna Tímeának mindig lesz helye a bálteremben.
– Amikor néhányszor találkoztam Andyvel, az volt a benyomásom, hogy ő egy olyan ember, aki mindig mosolyogni szeretne, örömet szerezni önmagának, másoknak, de leginkább kerülni a fájdalmat. Miből eredhetett ez a vonzódása a fiatalsághoz, nyüzsgéshez, sikerhez?
– Abból, hogy szüksége volt az energiára, és ezt a fiataloktól nyerte. Nyilván sokat tanult tőlük, mint mindenkitől, akivel beszélt, és érdemesnek tartott odafigyelni rá. Andy értékelte a tudást, mindig a helyén kezelte a forrást, és remekül beépítette a saját rendszerébe.
A sikerhez mindenki vonzódik, de neki lételeme volt, hogy kitalál valamit, megvalósítja, és sikerre viszi. Az egész élete a siker körül forgott. A fájdalmat kerülte, igen, ezt jól látod. K
ülönös érzékkel tűrte, és lenyelte, mint egy szakmai kudarcot, amin túl kell lépni.
Sokszor mondtam is neki, hogy ez nagy hiba, meglesz a böjtje. Nem lehet büntetlenül lenyelni a fájdalmat, mert a feldolgozatlan dolgok mindig visszaütnek. Kértem, sőt könyörögtem a fia halála után: utazzon el Távol-Keletre, találjon ott lelki békét, de csak megmosolygott. Hogy nem, nem, pont az ellenkezőjét akarja csinálni. És belevetette magát a magyarországi életébe, ahol kapott is érte hideget-meleget. Ebbe betegedhetett bele, és mert nem volt hajlandó változtatni továbbra sem, valószínűleg ezért halt meg.
– Bátor könyvet írtál. Egyformán merészkedsz hollywoodi szakmai tabukat feszegetni, és azt, milyen érzései támadnak egy fiatal lánynak, ha együtt tölt egy éjszakát egy idősebb emberrel. Andynek milyen volt a viszonya a nőkhöz?
– Szerette a szépet. Szerette a fiatal energiát. Szerette Tímea csípős humorát, kiszámíthatatlan vicceit, annak idején szerette Csilla odaadását, háziasságát, gyorsaságát, ügyességét, kedvességét, alkalmazkodását, összes szeretetét. Szerette, ha beleszólhat abba, hogyan öltözködjenek, hogyan viselkedjenek.
És nagyra értékelte az okos nőket, még akkor is, ha folyton pörölt velük. Nem volt sok ilyen nő körülötte, de az a néhány évtizedekig mellette maradt. Nem véletlenül: mindannyian sokat és folyton tanultunk tőle.
– A könyvedből egy erős anya képe rajzolódik ki. Azt tudjuk, hogy az országot kisgyerekként egyedül hagyta el, és egy időre nevelőszülőkhöz került. Milyen volt Andy viszonya a szüleihez?
– Erre Csilla tudna a legjobban válaszolni, ő abban az időszakban volt Andy társa, amikor még Gyuri bácsi is, Klári néni is élt. Gyuri bácsihoz való viszonyáról keveset tudok. Klári nénit még én is ismertem a legutolsó korszakából, tőle tartott Andy. Igen, jól látod, Klári néni nagyon erős nő volt, mindig kiosztotta őt. És
talán ő volt az egyetlen nő, akit száz százalékig tisztelt.
Egy este – jó pár éve, legalább tíz, tizenkettő –, amikor átmentem Andyhez, egyedül volt, főztünk, és egyszer csak előszedte a régi fotókat, leveleket… Könnyek csillogtak a szemében, amikor a szüleiről beszélt. Megmutatta azokat a leveleket, amelyeket a szülei írtak neki Kanadába, a nevelőszülőkhöz. Hogy majd hamarosan megint egy család lesznek…
– A kemény üzletember vajszívét többen is említik a könyvben.
– Rendkívül lojális ember volt. Nem csinált belőle ügyet, de ha kellett, mindig ott volt. Segített Banderasnak, amikor Melanie Griffith bevérzett terhesen, Gárdos Istvánnak, az InterCom első ügyvezetőjének, aki súlyos beteg lett, és
Andy a csillagokat lehozta érte, hogy megfelelő orvosi kezelésben részesüljön,
a fiát pedig a sajátjaként kezelte, az egyik munkatársnőjének, akit privát gépen hozott ki Los Angelesbe, és kisebb szívműtétet kellett végrehajtani rajta… hosszan sorolhatnám. És nekem is ott volt, életem legnehezebb pillanataiban azonnal intézkedett, vacsorát hozott, aggódott, tele volt szeretettel. Végtelenül hálás vagyok érte.
– Felhívtad telefonon Banderast, Stallonét, és azt mondtad neki…
– Nem egészen. Stallonét például el sem értem. Először megpróbáltam a sajtósán keresztül eljutni hozzá, aki hetekig hitegetett azzal, hogy személyesen találkozhatok Sly-jal, utána, hogy telefonon, aztán e-mailben, végül – sehogy. Meg kellett kérnem egy közös személyes jó barátunkat, hogy közvetítsen e-mailben Slyhoz. Megtette, és pár perc múlva jött a válasz Stallonétól (egy szombat este), hogy „holnap hívlak”.
Egész vasárnap nem mozdultam a telefon mellől, ami délben megcsörrent.
Nem írta ki a privát számot, felvettem, ötvennyolc percig beszélgettünk. Az egész interjú benne van a könyvben… És mint kiderült, semmit nem tudott arról, hogy a sajtósa elhajtott.
– Az is beszédes, hogy ki nem szólal meg a könyvben?
– Igen. Demi Moore és Bruce Willis valószínűleg nem akart arra a korszakra emlékezni, mert akkor még házasok voltak. Michael Caine, Anthony Hopkins túl távol vannak már a közös emlékektől. Goldie Hawn és Kurt Russell ott voltak a Los Angeles- i temetésen, de nem akartak megszólalni a könyvemben.
Mel Gibson azt üzente, nem ismerte elég jól Andyt ahhoz, hogy beszéljen róla. Madonnát viszont tényleg nem értem, mert élete egyetlen díjazott főszerepét köszönhette Andynek, az Evitát. Gyönyörű emlékként kellene kezelnie, de valamiért nem akart emlékezni rá. Nem tudom az okát.
– A bulvárirányultságú olvasót – kicsit mindannyian azok vagyunk – az is érdekli, hogy Andy sajtóban sűrűn dokumentált kapcsolatai mit is jelentettek a számára. Mit gondolsz, kielégíted az ilyen irányú kíváncsiságot?
– Igen, de nem feltétlenül az olvasók szájíze szerint. Mert Andy életének három legmeghatározóbb hölgye egészen mást és sokkal komplexebb kapcsolatokat jelentettek a számára. Ceci, Andy első felesége a munkatársa volt a Carolco Pictures-ben (Vajna filmvállalata volt – a szerk.). Sokak szerint ő volt az a láthatatlan harmadik kerék, a nő, akit a férfi mögött keresni kell.
Csilla, aki tizenhárom évig volt az élettársa, Andy haláláig nagyon közeli barátja, szinte a családtagja maradt.
Hét nem múlt el úgy, hogy ne beszéltek volna, és valószínűleg erre Andynek legalább akkora szüksége volt, mint Csillának, mert kellett neki a bizonyosság, hogy még mindig nagyon szereti és tiszteli őt. Tímea pedig az élete utolsó szakaszát aranyozta be, a szó szoros értelmében. Aki mást gondol, téved. Andy arca mindig felderült, amikor Timi ott volt mellette, és amikor hívta, folyton mosolygott. Nagyon szerette őt, nagyon szerették egymást. Andy szinte hozzá fiatalodott.
– A magánéleti érdekességeknél is jobban lekötött Hollywood belső viszonyrendszere, az iparág működése. Az interjúk alapján mi a teóriád, miért sikerült, és miért nem sikerült Andynek meghódítania Hollywoodot?
– Röviden: azért sikerült meghódítania, mert okosabb, dörzsöltebb és előrelátóbb volt az összes többinél. És azért nem sikerült, mert okosabb, dörzsöltebb és előrelátóbb volt az összes többinél, akik hatalmi pozícióban döntöttek arról, hogy Andy mennyire lehet, legyen sikeres. Ezt úgy értem, hogy Andy független producer volt, akinek a Carolco utáni szakaszban (miután a társával, Mario Kassarral elváltak az útjaik – a szerk.) szüksége volt a stúdiók forgalmazói hátterére (és pénzére).
Andy Vajna és Vajna Tímea a Miss Universe Hungary 2016-os döntőjén (Fotó: Schumy Csaba / Fotocentral)
A forgalmazás ugyanis nagyon komoly költség. És mivel Andy nem volt hajlandó elvállalni semmilyen stúdió-állást (értsd: nem vállalta el egyik stúdió vezetését sem), mindig kívül maradt a rendszeren. A stúdiók pedig megbosszulták, hogy a Carolco-időszakban Andy és Mario szerintük túlfizette a sztárokat, a forgatókönyvírókat és a rendezőket, és emiatt a sztárok, írók és rendezők magasabb gázsit kértek a stúdióktól is. De a Carolco-időszakban semmi nem állt Andy és Mario útjába. Ezért nagy kár, hogy elváltak…
– „Mást szinten éltek ezek a fiúk…” – említi az egyik interjúalanyod a könyvben. Ahhoz, hogy komolyan vegyenek Hollywoodban, kell a hacacáré?
– Finoman szólva.
– És ez mennyire szigetelte el Andyt az emberektől?
– Semennyire. Ugyanúgy el tudott beszélgetni a háztartási alkalmazottal, ugyanúgy érdekelte a sofőrje sorsa, mint egy sztáré. Ez volt a titka egyébként, hogy közvetlen kapcsolatban maradt a valósággal. És valószínűleg ezzel magyarázható az is, hogy
megmaradt az az érzéke, hogy tudta, milyen mozi kell az embereknek.
Csillában nagyon erősen él ma is, hogy Andy mindig azt kérte tőle, ha vendégek jönnek, legyen az Arnold, Madonna vagy Sly, öltözzön „alájuk”, nehogy kényelmetlenül érezzék magukat… És legtöbbször az ablak melletti reggelizőasztalnál terítettek meg nekik, nem a formális ebédlőben a legfontosabb szakmai vacsorához.
– Mintha Andy mindenhová magával vitte volna a hátizsákjában az óhazát. Megtanította a házvezetőnőt hortobágyi palacsintát készíteni, rakottkrumpli-tortával lepte meg a világsztárt, piros lábasból tunkolta a paprikás krumplit. Amikor végül hazatért, itthon érezte magát?
– Igen, de mint minden kivándorló, soha nem szűntek meg a kérdőjelek a számára. Hogy jól tette-e, amit lépett. Megtehette volna, hogy házat vesz, de csak bérelt. Mint aki átmenetileg van jelen. Valahogy érezte, hogy nincs teljesen biztonságban, nincs egészen a helyén.
Egyik utolsó beszélgetésünk során – tavaly október- novemberben – azt mondta, nem tervezi megépíteni Pesten a házát, inkább visszajönne Los Angelesbe.
Talán én értettem egyedül, hogy miért van benne ez a kettősség. Visszavágyott az igazi nagy sikerei helyszínére, és oda, ahol a gyerekkorát, a fiatal korát és a legtermékenyebb éveit töltötte. És abba a környezetbe, aminek a politikai szövevényeit jobban átlátta, mint az otthoniét.
– Számos „kis halál” volt az életében, kudarc, otthagyástörténet és valódi sorscsapás, zaklatott gyermekévei, a fia elvesztése. Azt írod: „Nevetni ritkán, sírni csak egyszer láttam”. Mennyire szerethetett Vajna András Andy Vajna lenni?
– Sok-sok kérdőjellel élt, és azok között halt meg. Élni akart még, tervei voltak, folyton tervezett. Mindig új, meglepő dolgokon törte a fejét. Ezt az energiáját nagyon szerettem, és mérhetetlenül hiányzik. Mert – akár Vajna Andrásként, akár Andy Vajnaként emlékszünk rá – soha nem lesz még egy olyan ember, mint ő.
A cikk eredetileg a Nők Lapja 2019/44. számában jelent meg.
Fotó: Návai Anikó: Mr. Hollywood, Mr. Hungary
