„Érzelmes és ösztönös vagyok” – Címlapinterjú Bata Évával

Volt Júlia a Vígszínház színpadán, kocsmárost játszik A mi kis falunk című népszerű televíziós sorozatban, kiábrándult feleség a BÚÉK című játékfilmben, hogy csak néhány szerepét említsük. Sokszínű tehetség, aki nem csupán a szerepeiben van jelen, de az életét is intenzíven szereti megélni. Szegő András interjúja.

– Öt perce még sziporkázott, ragyogott a színpadon, fürdött a sikerben, most meg fáradtan, melankolikus hangulatban ül itt az öltözőben.

– A délutáni előadások után nálam ez a normál állapot. Jóval több energia kell hozzájuk, mint az estiekhez. Nem tudom, miért van így.

– Ahogy visszagondolok idősebb színészekre, akik már abbahagyták a pályát, mind azt mondják, hogy este hétkor kezd el hevesebben dobogni a szívük. Nem délután háromkor. Este van a színpadi sokk.

– Igen, valószínűleg a színésznek így állítódik be az idegrendszere, így alakul ki az életrendje, ritmusa, beosztása…

– Ön szeret beosztott rend szerint élni?

– Igen! Fontos, hogy percre be legyen osztva az életem. Különösen próbaidőszakokban. Ugyanakkor kelek, ugyanazt a teát iszom, ugyanakkor főzöm a kávém, ugyanakkor indulok el otthonról…

– És ha valami történetesen közbejön? Egy csőtörés például?

– Nem csinálok nagy ügyet belőle, csak bepánikolok, és úgy érzem, hogy rám omlott az ég, hogy romokban hever az életem…

– Fő a mértéktartás…

– Így van. Illetve úgy mondanám, hogy így volt korábban. Folyton kerestem „előjeleket”. Például, ha a zsebkendőt nem tudtam bedobni a kukába, akkor: „Jaj, baj lesz a próbán!” Ha pedig beletaláltam, akkor: „Nem lesz baj, minden megy majd, mint a karikacsapás!” Mostanában viszont mind erősebben hiszem azt, hogy én vagyok a kulcs, és nem a körülmények. Hogy belőlem fakad, az állapotomtól, koncentrációmtól, invenciómtól függ, hogy jó leszek-e, vagy éppenséggel csapnivaló.

– Mit gondol, ez mitől függ?

– Egyelőre még csak próbálom nyakon csípni, de eddig nem sikerült. Odáig már eljutottam, hogy sem egyik, sem másik irányba nem mérvadóak az előjelek. Minden ott dől el a színpadon, előadás közben.

– Racionális, vagy kesernyés?

– Hadd ne nekem kelljen eldönteni! Egyébként hajlamos vagyok túlagyalni, túlgondolkodni a dolgokat, miközben valójában nagyon érzelmes és ösztönös vagyok. Ha nem érzem magam kellő biztonságban, akkor menekülök a racionalitásba, holott valójában egy érzelmi kalandor vagyok.

– És mit remél a kalandtól?

– Önmagam mélyebb megismerését.

– Ezek a megismerések azért nem mindig örömteliek! Rájöhetünk például olyan gyarlóságainkra, hibáinkra, galádságainkra, amelyekkel igencsak kínos szembesülni… Te jó ég, én ennyire rossz vagyok?!

– Igen, ezek nagyon kellemetlen felismerések, de segítenek megérteni sok eddigi talányosnak tűnt cselekedetünket, és segíthetnek abban is, hogy tudjuk kezelni, hogy legalább ugyanazokat a hibákat kevésbé kövessük el a jövőben. Nekem az az érzésem, hogy időnként hajlamosak vagyunk saját fontosságunkat túlbecsülni, és egónkat nyakra-főre kiemelt jelentőségűnek tekinteni.

– Éva kedves, ki tekintse fontosnak, ha nem mi? Másnak ez állatira nem fontos…

– De azért nem árt kialakítani egy kezelhető határt. És nem árt, ha időnként tudunk a saját marhaságainkon egy jót röhögni, valamint nem árt, ha időnként vissza tudunk vonulni a külvilágtól, és saját dolgainkat próbáljuk magunkkal rendezni. Nem függeni a másiktól, nem keresni a kívülről jövő segítséget. A megoldást magunkban kell megtalálni.

Az interjú még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja 2019/16. számában olvashatjátok el. A magazin április 15-től kapható az újságosoknál.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Kovács Szilvia