Nem tud kibújni a bőréből: amikor leülünk beszélgetni, ő kezd el kérdezgetni engem. Ahogy a szülei mesélték, előbb volt riporter, mint tudta volna, hogy létezik ilyen foglalkozás: Galán Angéla, amióta beszélni tud, kérdez. Egyszerűen érdeklik az emberek.

Pozsonyban nőtt fel, ahol minden régi kapualjhoz és macskaköves utcához mély, zsigeri kötődése van. Budapest a szülővárosa, itt vált felnőtté, végezte az egyetemet, és dolgozik azóta – ez is egy erős kötelék. A kettő együtt él és hat benne.

BEOLVADNI

Édesapja színész–rendező volt, a szlovákiai magyar értelmiség meghatározó, megosztó figurája, édesanyja újságíróként dolgozott, úgyhogy Angi és testvérei pezsgő szellemi élet, nagy társaság közepén nőttek fel.

– Szabadon neveltek, főleg apu. Ő már elég korán azt az útravalót adta, hogy a világ sokkal érdekesebb, mint az iskola. Félig tréfásan mondogatta, hogy minden egyes nap, amelyen hiányzom az iskolából, csak a javamra válik. Pedig végig jeles tanuló volt, de az akkor „divatos” poroszos módszert nem szerette. Neki köszönhetően kiskoromban kétszer fél évet töltöttünk Amerikában, először kint élő magyarok meghívására, másodszor már önállóan, kalandból. Emiatt különbözeti vizsgát kellett tennem az iskolában, amikor hazajöttünk. A kilencvenes években egy pozsonyi magyar kisebbségi iskolában ez óriási dolognak számított, alig fogadtak be az osztálytársaim. Később, amikor tizenhárom évesen a Ki mit tud?-on továbbjutottam, és szerepelhettem volna tévéműsorokban, el is utasítottam a lehetőséget, mert nekem az volt a legfontosabb, hogy az osztályom végre elfogadjon.

PERSPEKTÍVÁT VÁLTANI

Bár azt hihetnénk, magától értetődő, hogy Angéla szlovákiai magyarként a kisebbségek helyzetéről forgatott vizsgafilmet a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatójaként, de igazából véletlenül fordult a téma felé. Osztályfőnöke, Rangos Katalin szólt rá, hogy ha már épp a 2010-es szlovák parlamenti választások idején járnak, ráadásul izgalmas a helyzet, mert először indul két szlovákiai magyar párt is, miért nem forgat erről? Hát, jó – gondolta Angi, akit nem lelkesített annyira a téma, de azért hazautazott egy operatőrrel, elkezdte feldolgozni a közéleti vonalat. És egyáltalán nem számított rá, milyen érzelmeket indít ez el benne.

– Akkor már évek óta Budapesten éltem, itt kezdtem el az ELTE angol szakát, majd váltottam a Színműre, és tanulhattam Londonban is. Nem tagadtam le, hogy szlovákiai magyar vagyok, de nem foglalkoztam azzal, hogy kisebbségiként nőttem fel valahol, ahonnan eljöttem, és most vajon hova kapcsolódom igazán. Aztán kíváncsi lettem, mit gondolnak erről a különböző életutakat bejárt, számomra fontos emberek: a barátaim, a családom. Például apukám első házasságából van két nővérem: egyikük szlováknak vallja magát, a férje egy szlovák költő, és nem is tanította meg magyarul a gyerekét, a másik pedig Németországban él, magyarul neveli a fi át, és Csodaszarvas néven alapított kint egyesületet az ottani magyaroknak. Mindenkinek a saját igazsága, a saját hite, fájdalma, a saját választása érdekelt – ítélkezés nélkül. Miközben nyilván a saját válaszaimat kerestem.

…

A történet folytatását a Nők Lapja 2019/15. számában olvashatjátok el. A magazint április 3-tól keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Szigeti Hajni

Fotó: Németh Gabriella