Úttalan utakon – A Diótörés Alapítvány főhadiszállásán jártunk

Egy nem reprezentatív felmérés szerint ma Magyarországon a hajléktalanok negyven százaléka részben vagy egészben állami gondozásban nőtt fel. A Diótörés Alapítvány húsz éve dolgozik ezekért a tizennyolc évesen utcára került srácokért. Kemény harc, néha kilátástalan, de mindig van miért. És sosem adják fel. Több ilyenre lenne szükség. Dobray Sarolta riportja.

Tizenéve találkoztunk. Akkor is szikrázott az energiától, ugyanígy. A lelkesedéstől, a hittől, a kitartástól. Csépányi Gabi vezet körbe az irodán, az orvosi szobán, a lábadozón meg a többin, itt, a Diótörés Alapítvány főhadiszállásán, a budapesti Kertész utcában. Teammegbeszélés lesz, már gyülekeznek a nagy, ovális asztal körül. Az Alapítvány csapata, szociális munkások, pszichiáter, addiktológus, intézményvezetők… Ott ül három huszonéves „kliens” is, ők kissé riadtan nézegetnek körbe, pedig ők már régi motorosok, „nagyidősök”, ahogy Gabiék szakszóval mondják, ők már egész jól vannak.

H. apró, vörös lány. Most múlt huszonkettő. Néha a kezét tördeli, néz jobbra, néz balra, mintha mindig résen kellene lenni, mintha mindig tudni akarná, merről közelít a baj. Még nem hisz abban, hogy lehet baj nélkül lenni. Kislányságok vannak a szemében, és felnőtt szürkeség egyszerre.

– Én nem emlékszem a gyerekkoromra… Azt tudom, hogy ketten éltünk együtt, anyu és én, apu meghalt. Nem voltunk se jóban, se rosszban. Tizennégy voltam, amikor egy nap anyu elment otthonról, a szabolcsi házunkból, és többet nem jött vissza. Minden egyes nap vártam. Egyszer üzent, hogy majd hazajön hozzám. Akkor se jött. Amíg volt pénzem, és tudtam magamnak kaját venni, még bejártam az iskolába, de szólni nem mertem senkinek. Aztán mindenem elfogyott, kikapcsolták a villanyt, a gázt. Akkor sikerült elérnem anyut valahogy telefonon. Annyit mondott, nagylány vagyok, oldjam meg egyedül. Belekeveredtem mindenféle dolgokba, muszáj volt pénzt szereznem, hogy életben maradjak. Akkor már a suliba se jártam be. Nyolc hónap múlva feljöttem Pestre, mert kiderült, anyu is itt van. Bementem volna hozzá a hajléktalanszállóra, ahol épp lakott, de engem nem engedtek be, mert abba a szállóba csak nagykorúak mehettek. Az utcára kerültem. Január volt, és hideg. Akkor vitt be egy szociális munkás az átmeneti befogadóotthonba. Nagyon rossz volt. Nem jártam iskolába, ki sem mehettem az intézetből. Két hónap után kaptam először kimenőt, akkor is csak pár órára. Nem tudom, miért. Csak. Az intézetben szinte csak drogos gyerekek voltak, pedig nem speciális intézet volt. „Csak” egy gyűjtő. Nem lehet ott kimaradni, nem lehet megúszni. Elkezdtem én is szívni, biózni (biofű, egy szintetikus drog – a szerk.), gyógyszerezni. Fél év után átraktak máshova, ahol még rosszabb volt. De legalább ott már kijárhattam. Akkor már alig volt tiszta pillanatom, reggelente kimentem a Havannára és beszívtam. Aztán már nem volt jó. Tök hülye lettem a cucctól, bekábultam egész napra, és síkideg lettem, ha épp nem jutottam hozzá. Verekedtünk, kiszökdöstünk, ha bezárták az ajtót, kimentünk az ablakon. A nevelők vagy bántottak, vagy ránk hívták a rendőröket meg a mentőket. Akkor már alig akadt egy-egy tiszta pillanatom. Mondták, menjek valami akupunktúrás kezelésre, hátha az használ. El sem mentem. Akkor küldtek ide, az alapítványhoz… – Most megint, mint egy kislány. Szünetet tart, mintha itt lenne a választóvonal a régi és az új között. A purgatórium.

– Elküldtek Lullára, az alapítvány rehabilitációs otthonába. Azt hitték, a nyári szünetben, két hónap alatt kitisztulok, aztán szépen végzem tovább a kilencediket. Hát nem jött össze… Pár hét alatt visszaestem. De már nem akartam ezt, elég volt a homályból. Felhívtam az alapítványt, hogy szeretnék visszamenni. Visszafogadtak… Örökre hálás leszek érte. Lullán aztán mintha megállt volna az élet. – H. szavai és hangja is lenyugszik most. – Reggel felkeltünk, aztán mentünk ki az erdőre. Terápiás munka. Szeretek az erdőben lenni… Ott nem bánthat senki és semmi.

Már továbblépett, egy kicsinek tűnő, mégis óriási lépést. Egy éve, három év után eljött Lulláról, most az alapítvány segítségével támogatott lakhatásban él, pár faluval arrébb. Munkája is lett, egy gyárban, aztán egy mosodában. Kicsit még fél, hogy mi lesz, ha onnan is tovább kell állni. Bejönni újra az élet sűrűjébe, a kísértések közé. De azt mondja, most már megcsinálja, most már erős lesz. Jogosítványt szeretne, és normális, bátor életet.

– De én senkire nem számíthatok, nekem csak Gabi néniék vannak – mondja még, mint valami változtathatatlan tényt. – Ha nincs az alapítvány, akkor egy aluljáróban végeztem volna, vagy megpusztultam volna a sok drogtól. Sok kellett, amíg rájöttem. Szeretek itt. Biztonságban érzem magam. Életemben először…

ÁGYŐ, SOK SZERENCSÉT!

– Sokkal rosszabb a helyzet, mint tizenöt éve – sóhajtja Csépányi Gabriella, Gabi néni, ahogy a srácok hívják. – Hozzánk azok kerülnek, akik mindenhonnan máshonnan kipörögnek – rehabról, szociális ellátásból, hajléktalanszállóról… –, vagy azok, akik be sem tudnak kerülni máshova, mert annyira rossz állapotban vannak. Ezek a srácok általában teljesen motiválatlanok, apatikusak, mindenféle jövőképük hiányzik, és nyakig vannak múltbéli traumákkal. Minden fiatal, aki nálunk kiköt, vagy bántalmazott (szexuálisan, fizikailag, lelkileg), vagy droggal, prostitúcióval, bűnözéssel, pszichiátriai problémákkal magasan érintett. Kikerülnek tizennyolc évesen a gyermekvédelmi ellátásból, vagy egy-két-három évvel később az állami utógondozásból, egyenesen az utcára. Gyakran még egy árva egészségügyi diagnózis sincsen róluk. Kapnak némi pénzt, aztán ágyő, sok szerencsét. Ott van egy test, ami lélegzik, fizikailag így-úgy működik, de egészséges mentális funkciói, ami abban támogatná, hogy létezni tudjon, nincsenek. És akkor szépen lassan ellehetetlenül körülöttük a világ, akad sokféle visszajelzés a szociális munkásoktól, a büntetésvégrehajtástól, akik azt mondják, kéne már „ezzel itt” valamit kezdeni. Sokszor a legegyszerűbb dolgokat sem tanulják meg az intézetben. Van, aki írni-olvasni sem tud rendesen, vagy épp nem képes magázódás és tegeződés között különbséget tenni. Hogyan várhatja el tőlük bárki, hogy egyedül, segítség nélkül beilleszkedjenek a társadalomba? Hogy helyt álljanak egy állásinterjún, hogy el tudjanak intézni bármilyen hivatalos ügyet? Ők aztán – általában sok idő alatt, szerencsésebb esetben hamar – eljutnak ide hozzánk. És mi megnézzük, mi az, ami maradt, miből tudunk építkezni.

A teljes riportot a Nők Lapja 2019/15. lapszámában olvashatjátok el. A magazin április 10-től kapható az újságosoknál.

Szöveg: Dobray Sarolta

Fotó: Bulla Bea