„Apámból hiányzik minden gonoszság” – Bodrogi Ádám mesél édesapjáról, Bodrogi Gyuláról

Többgenerációs színészcsaládba születni inkább teher, mint áldás. Bodrogi Ádám már egészen fiatalon el is határozta, hogy ő bizony nem lesz színész. Édesapját viszont töretlenül csodálja mindazért, amit a múltban tett, és a jelenben képvisel. Szegő András beszélgetett vele.

– Ádám, szerintem, ha most megkérdeznénk a kávéházban ülő két tucat embert, hogy ki a legszeretettebb magyar színész, biztos, hogy a papád benne lenne az első háromban. Sőt…

– Persze tegyük hozzá, hogy jórészt annak a korosztálynak a tagjai ülnek itt körülöttünk, akik számára akkoriban apukám jelentette a…

– Nem, nem, nem! Szerintem apukád az, aki korosztályoktól függetlenül mindannyiunk egyik kedvence maradt! Mindig kedves, mindig tipp-topp, mindig vidám, mindig udvarias. Nem is tudom, volt-e valaha keserű, magába roskadt vagy kedvetlen.

– Állítólag volt, de ilyennek én soha nem láttam. Számomra ő kedves volt, nyugodt, békés, kiegyensúlyozott. Agresszivitást soha nem tapasztaltam nála. Rosszat se mondott soha egyetlen kollégájáról…

– Pedig megvan a pontos véleménye mindenkiről.

– De ezt megtartja magának.

– Miért?

– Szerintem valami nagyon mély humánum hatja át az egész lényét, minden gondolatát és cselekedetét. Gyárilag hiányzik belőle a gonoszság.

– Pedig a színészet egy meglehetősen gonosz pálya…

– Nem véletlen, hogy rövid kiruccanásokat eltekintve, nagy ívben kerültem a színházi világot. Kisgyermek koromtól hallom mindenféle ismerőstől meg ismeretlentől, hogy „ugye, Ádámka, nagykorodban majd belőled is színész lesz?!” Persze, arra gondoltak, hogy akinek az anyukája színész (Voith Ági), a nagymamája színész (Mészáros Ági), és az apukája is színész, az ugyan miegyéb lehetne. Én meg mindig rávágtam, hogy az az egy biztosan nem leszek. Egyrészt azt érzékeltem, hogy milyen kiszolgáltatottsággal jár ez a pálya, még a legelismertebbek számára is, másrészt nem nagyon tetszett, hogy amikor színészek elkezdtek beszélgetni, mindenkiről rosszakat mondtak. Apukám volt az üdítő kivétel.

– Nem is idegesített? Mi a fenéért dicséri ezt vagy azt, amikor egy csomó rosszat tud róla?

– Én őt elfogadtam ilyennek, a maga angyali optimizmusával. Anyám egészen más. Ő tele van szenvedéllyel, indulattal, és amikor ezek előtörnek, akkor olyan, mint a vulkán. A vitáik során láttam csak kijönni a sodrából apukámat. Olyankor iszonyatos hévvel tudtak egymásnak esni, olykor tárgyak repültek, máskor hajba kaptak. Szóval előfordultak ifjú korukban ilyenek is. De velem mindig bölcs volt, higgadt és megértő. Számomra ez annyira meghatározó volt, hogy alapvető célommá vált, próbáljak én is olyan jó apa lenni, mint ő. Életem egyik nagy kudarca, hogy nem sikerült, a nyomába sem érek.

– Biztos? Nem lehet, hogy csak te érzed így?

– Nem akarom áltatni magamat… Persze így nem lett megfogalmazva, hogy rossz apa volnék, de azt hallom, hogy apa most ideges, apa most nem figyel oda, apa most lobbanékony… Én soha nem éreztem ilyennek apámat. Biztos, hogy nem jó az a belső feszültség, ami rendre felszínre akar törni. A Voith nagypapám volt hasonló. Nagyon jó ember, de végtelenül lobbanékony.

– A nagymamádra mennyire emlékszel?

– Igazából a keserves végjátékának voltam a tanúja. Apatikus volt többnyire, és magába zárkózó. Nem tudta megemészteni azt, ami vele történt.

– Te tudod pontosan, hogy mi történt vele? Amit én ismerek a történetből, hogy a kor vezető színésznőjeként 1956 októberében a színésztársadalom nagy részével együtt megfogalmaztak egy nyilatkozatot a szovjet csapatok kivonulásával kapcsolatban, amiért aztán a novemberi fordulatot követően a többiek bocsánatot kértek, ő maradt talán az egyetlen, aki nem volt hajlandó erre. Ezért a korábbi abszolút primadonna legfeljebb epizódszerepeket játszhatott…

– Nagyjából így volt… A többiek élni akartak, ezért szép lassan visszavonták a protestálásukat, ő viszont nem volt erre hajlandó, gerinces maradt, és inkább belehalt. Csak borzalmas volt látni a keserűségét. Akkori kétségbeesésemben próbáltam kirobbantani, felrázni ebből az állapotából. Volt, hogy provokáltam. Egyszer azt mondtam neki, hogy nem is lehetsz jó színésznő, mert nem tudsz sírni! Nem tudom, honnan jutott eszembe ez a hülyeség… Nézett rám szomorú szemekkel, én arrébb mentem, és egyszer csak fájdalmas zokogást hallottam. Mindene sírt. Az arca, szeme, szája, a vállai remegtek. Rettenetesen megijedtem: én bántottam meg ennyire a hetyke, ostoba kijelentésemmel? Odaléptem hozzá, hogy megvigasztaljam, de ő hirtelen rám mosolygott: na, elég jó színésznő vagyok? Olyan végtelenül megható volt ez a pillanat, hogy kamaszfejjel elsírtam magam. Egyetlen pillanat alatt megértettem, hogy ki is ő valójában! Hogy tényleg a legeslegnagyobbak egyike.

A teljes interjút a Nők Lapja 2019/15. számában olvashatjátok el. A magazin április 10-től kapható az újságárusoknál!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Csibi Szilvia