Béke a tornateremben – Egy kongói nindzsa története, aki Szabolcsban lelt otthonra

Az első kérdés: miért él egy kongói világbajnok kick-boxos tizennyolc éve Szabolcs megyében? Kilenc nyelven beszél, megjárta kommandósként a polgárháborút, testőrködött huszonnégy gyerekes milliárdosnál Dél-Afrikában, de leginkább harcművésznek mondja magát, a nindzsák ezeréves titka tudójának. Felly Manazya mehetne akárhova. De ő itt, Tiszavasváriban boldog, és kész. Dobray Sarolta írása.

Szürkületi utcák, biciklik imbolyognak az út mentén. Néhol egy-egy ember. Ott áll kinn a háza előtt, a kertkapuban Felly Manazya, mint valami különleges, nyugalmas kis sziget, mint valami büszke kakukktojás. Benn a házban oklevelek a falon. Érmek. Oroszlánok képei. Sokféle üdítő. Nekünk vette mindet, azt mondja, hogy tudjunk válogatni. Hogy jól érezzük magunkat. Mert a jó érzés – a másoké is – fontos neki.

– Kongóban születtem, Kinshasában – kezdi. Szépen beszél, tisztán. Magyarul. Nagyon hamar a lényegre tér, mintha az ő gyerekkorában semmi más fontos nem is történt volna.

– Kilencévesen kezdtem el a harcművészetet. Édesapám üzletember volt, kamionjai voltak, cukrot szállított vidékről a fővárosba. Jól éltünk. Kocsival vittek-hoztak, és folyton etettek. Annyira, hogy kilencévesen hatvanöt kilót nyomtam. Alig kaptam levegőt.

Akkoriban történt, hogy megismert egy japán férfi t, aki ott, Kinshasában mérnökként egy építkezést vezetett. Felly pedig időről időre az építkezésen segédkezett. Tett-vett, pakolt, már amennyire levegővel bírta. Aztán amikor a nap lement, és a népség megfogyatkozott a környéken, a japán férfi már nem volt mérnök többé. Harcos volt. Amikor azt hitte, senki sem látja, az építkezés egy eldugott szegletében gyakorolt. Mint egy madár, mint egy párduc, mint egy szellem, olyannak tűnt, legalábbis Felly számára. Mert onnantól, hogy egyszer meglátta a férfit gyakorlás közben, minden nap megleste, ahogy edz, ahogy „röpül”. Aztán egyszer összeszedte a bátorságát, és odaállt elé.

– Megkértem, hogy tanítson. Ő pedig azt felelte: „Amit vállalni akarsz, fiam, az nagyon komoly dolog. Sok gyerek szeret játszani, de előbb-utóbb elmegy a kedve a régi játéktól, és újat akar. Ezt a játékot pedig lecserélni nem lehet. De ha komolyan gondolod, bizonyíts. Fuss.”

És Felly komolyan gondolta. Körbefutotta az iskolát. Egyszer. Aztán még egyszer… Hamar elfogyott a levegője, de ment tovább. Aztán minden nap újabb körök következtek. Úgy ment vissza a mérnökhöz.

– Látta, hogy nem adom fel. És akkor elkezdett foglalkozni velem. De a lelkemre kötötte, hogy mindez szigorú titok. Senkinek sem árulhatom el, hogy mire taít, még a szüleim előtt is hallgatnom kell, mint a sír. Mert a nindzsucu, a szamurájok harctechnikája nem játék. Ez egy egész védelmi rendszer, egy nagyon különleges harcmód. A japánok nagyon szigorúan őrizték a nindzsucu technika titkát, és nem tanítottak meg rá akárkit. Megtanulod, hogyan kell védekezni, de azt is, hogyan tudsz megölni valakit, akár egyetlen mozdulattal. Mindent meg kellett tanulnom. A testemről, az elmémről, saját magamról, úgy, ahogy vagyok. Anatómiát. A csontokat, az ízületeket, az idegrendszer csodálatos működését. Én ismerem az összes pontot a testen, ahová, ha csak hozzáérek, az ember bénultan esik össze. Még verekedni sem kell hozzá. Nem kell sem erősnek lenni, sem óriásinak.

Közben őrizte a titkot. A szülei továbbra sem tudtak semmit, csak azt látták, hogy a fiuk mindenféle zúzódásokkal a kezén-lábán jár haza. És hogy lassan mindenkinél fegyelmezettebbé válik. Segített vizet hordani a kútról, az anyjának főzni, takarítani…

– Azt hitték, begolyóztam – nevet. – És elkezdtem emberien kinézni. Fogytam. Három-négy pulóverben futottam, hogy erősebben izzadjak. Három-négy órákat edzettem esténként, hétvégéken is. Néha bementem a dzsúdóterembe, és akkor jött a nagy meglepetés. Bárkit fel tudtam borítani egyetlen pillanat alatt. Nem értették, hogy csinálom. Én csak megvontam a vállam, és azt mondtam, egy könyvből tanultam. A mester mindenre megtanított. A spirituális dolgokra is… Olyan bölcsességet adott nekem, hogy hiába voltam még gyerek, úgy éreztem, mint aki harminc évet ült az egyetemen. Itt mindenki egyenlő eséllyel indul neki a tanulásnak. Mindegy, hogy kövér vagy, sovány, kicsi vagy nagy, fekete vagy fehér. Ha kinyitod az elméd, mindent el tudsz sajátítani.

A teljes cikket a Nők Lapja 2019/12. lapszámában olvashatjátok el. A magazin március 20-tól kapható az újságosoknál.

Szöveg: Dobray Sarolta

Fotó: Bulla Bea