Törékeny szépség – Közeli Juhász Anna irodalmárral

Olyan kék a szeme, mintha túlságosan sokáig nézte volna a mediterrán eget. Mintha az élete verstéma lenne. Anna szép. De Anna okos is. Tudja, hogy nincs más fegyvere, mint az alázat. Nem a melldöngető alázat, hanem az a másik, amelyik nyugodtan néz farkasszemet a világgal. Nem mutogatja hisztériásan a sebeit, nem kér elismerést az őszinteségéért. Van az a fajta meghajlás, amelyre csak főhajtás lehet a válasz. Vass Virág interjúja.

Szerda délben a Hadikban az egy négyzetméterre jutó írók, költők, könyves bloggerek, irodalombarátok száma zavarba ejtően magas. Van, aki interjút ad, más laptopos megbeszélésen ül, ebédel, bambul a Bartók Béla útra. Hogy a legendás, múlt századi kávéház él, sugárzó, a valóságot és a jelent alakító ereje van, az nagyrészt annak a lánynak köszönhető, aki lélekszakadva robban be az ajtón.

– Pár percre laksz a kávéháztól, gyakran felbukkantok itt a pár hónapos Mimivel, de most a sistergésedből látni, hogy nem babasétáltatásból jössz.

– Harminc éve hunyt el Márai Sándor, egy irodalmi esttel rá emlékezünk a Várkert Bazárban márciusban. Annyi mindent megmutatott nekünk, annyira értette a női lelket, hogy amikor először olvastam Az igazit meg az Eszter hagyatékát, azokat a regényeit, amelyben nők szerelmét, az elhibázottságát, vágyait mutatja be, azon gondolkodtam, hogy honnan tudja? Honnan ismerheti ennyire? És aztán rájöttem, hogy hatvanhárom évig élt együtt Lolával szerelemben, háborúban-harcban, összetartozásban, és ez a férfi figyelt, szeretett és írt.

– Aki itt ül velem szemben, azzal meg az történt, hogy beleszületett az irodalomba és ebbe a tudásba. Az apukáját húzta érettségi tételként.

– Volt abban az évben egy kortárs tétel: Pilinszky János, Nagy László, Juhász Ferenc költészete. Ezt húztam ki, néztem az osztályfőnökömre, aki a magyartanárom is volt, hogy erre ugyan nem készültem, de azért van róla mondandóm. Végül új tételt, Németh Lászlót húztam.

– Viszont ami igazán érdekel engem, az az a tudás, hogy miként kell jól családban élni.

– Édesapámtól nemcsak az irodalom szeretetét kaptam, hanem mindent, ami számomra emberség, szeretet. Édesanyám egészen rendkívüli orvos, ember és társ, pár éve meg is kapta a múzsa díjat, ami persze csak egy kedves cím, mégis erős minta arra nézve, hogy az ember az élete több területén is hogyan teljesít, és hogyan érzi magát. Nagyon nagy találkozás az övék. Ők ketten valóban meg tudták valósítani az életükben azt az összetartozást, amelyre, azt hiszem, mindannyian vágyunk, olvassuk a versekben, regényekben, látjuk a filmvásznon. Ők ezt tényleg át tudták ültetni a mindennapokba. Nálunk a vasárnapi fél kettes ebéd szent és sérthetetlen volt, a család nőtagjai a mai napig minden szombaton találkoznak a Fény utcai piacon, együtt vásárolunk be, megbeszéljük a héten történteket. Sajnos már nincs velünk a nagymamám és a nagynéném, de anyuval, Eszterrel, a nővéremmel és a kislányommal próbáljuk tartani ezt a hagyományt. Most érzem csak igazán, amióta Mimi megszületett, ezeknek a családi szertartásoknak a megtartó erejét.

– A nővéred, Eszter fogalmazott úgy, hogy a papa volt a Nap, és ti keringtetek körülötte. Hozzá kell tennem, fénysebességgel, mert ti sem spóroltatok magatokkal.

– Amikor a férjem megismert, azt mondta, Nusika, te olyan sűrű vagy. Fura ez a szó, de tényleg. Mi mindannyian sűrűek vagyunk. Ha a papa verseit elolvassa valaki, az is olyan sűrű… Annyira el akart valamit mondani, innen, onnan, mindenhonnan húzta le a tudást, amit összeszedett a világról. Valamit keresett és akart, és én azt gondolom, hogy közelebb került hozzá nyolcvanhét év alatt. A mama külön univerzum. Nemrégiben kerek születésnapot ünnepelt, folyamatosan dolgozik, rendezi a hagyatékot, most, hogy megjelent A mindenség szerelmese című könyv, már egy másikat tervez, segít az irodalmi esteknél, Eszternek a betegeknél. Merthogy a nővérem is orvos lett, a Honvédkórházban kardiológus, neveli a két fi át, a férjének segít. Az én életem is ugyanez, szinte több a munkám, mint Mimi születése előtt. Ez nem választás, valahogy ez bennünk van, hogy csinálni kell.

– Kijelenthetjük, hogy ez a fegyelem az arisztokratizmus lényege, függetlenül attól, hogy kőműves fiaként vagy gróf gyermekeként születtél?

– Bátran kijelenthetjük. Apu a Tópart utcában született Bián, nagyon egyszerű körülmények között. Sok versében előkerül, milyen szegényen éltek, de mind a két szülő fegyelmezett volt, sokat dolgozott. Apukája nem volt olvasó ember, de anyukájában valahogy megszületett a vágy… Ő pedig falta azokat a könyveket, amelyeket édesanyja egy vigéctől vásárolt össze. A legjobb barátja, Hantai Simon világhírű festő volt. Simon húga, Mariska gyerekként szerelmes volt apukámba, összejártak, a két fi ú a hat év korkülönbség ellenére életre szóló barátságot kötött. Mariska végül zárdába vonult, némasági fogadalmat tett…

– Anyukád nagyon más környezetből jön.

– Az anyai nagymamám igazi femme fatale volt Békéscsabán, legendás volt a szépsége, karakánsága, személyisége. Fekete hajú, villanó kék szemű, impulzív nő. Érdekes, hogy az ő világuk, az anyai szülők világa mégis összeért apukámék világával. A nagymamám számára is fontos volt a művészet, kiállításokra, irodalmi estekre jártak. Édesanyám ‘67 nyarán, Ferenczy Béni temetésén látta először apukámat, aki fiaként búcsúztatta atyai barátját, a szobrászt. Anyám ott állt tizennyolc évesen, nézte az akkori legnagyobb irodalmi sztárt, Juhász Ferencet. Hozzáteszem, az első feleségével, mert ő állt mellette. A nagymamám meg húzogatta anyám kezét, hogy nézd, itt a Juhász Ferenc, na, ő a legnagyobb. Anyukámnak volt egy féltestvére, Gutai Magda, aki korának ünnepelt költőnője volt, gyönyörű, fiatal, nagyon tehetséges. Vele járt a szigligeti Alkotóházba, az írók közé. Nagy László élete utolsó napján is ott voltak, Szécsi Margit felolvasóestjét tartották éppen. Anyukám mondta is Nagy Lászlónak, hogy nem nézel ki jól, lázas vagy, menj el reggel orvoshoz. Hajnalig beszélgettek. Másnap meghalt. Apám akkor nem volt a vendégek között. Rengeteg alkalommal kerülték el egymást, ahogy egyébként mi is a férjemmel. Utólag kinyomoztuk, mi vagy húszszor találkoztunk különféle rendezvényeken, de évekig nem volt egymással élményünk. Aztán volt egy pont, amikor meg igen. Anyukámékkal is így történt. Édesapám addigra már megözvegyült, és ami a legfontosabb, szembe tudott nézni magával, meg tudta fogalmazni, hogy ő ilyen, ezért ilyen és ilyen nő illene hozzá. Egészen precízen Kass Jánosnak mondta 1978. március 14- én, hogy ő egy szőke, harmincas, független orvosnőt képzel el maga mellé. Másnapra, 15-re Kass János összehívott egy kis ünnepséget, ahol megjelent anyukám harmincéves, szőke, független orvosnőként. Egy dologra figyelmeztette Kass János még az ajtóban: ne beszéljen Nagy Lászlóról az édesapámnak. Egy hónappal korábban veszítették el, sok évtizedes barátság volt az övék. Anyukám belépett, és azonnal Nagy Lászlóra terelte a szót, fontosnak tartotta, hogy elmondja, hogy az a pár sor, amit papa az Új Írás nevű lapjában írt, annál nem olvasott szebb búcsúztatót. Édesapám még aznap este megkérte a kezét. Egyébként az előző feleségét is egy héten belül vette el. Én sem húzom az időt. Ki tudja, mennyi van? Szeretem minden áldott nap elvégezni, ami tőlem telik, minden áldott nap megdolgozni az életért. A szüleim is ilyenek. Eszter is ilyen. Van bennünk egy lázas tenni vágyás.

A teljes interjút a Nők Lapja 2019/12. lapszámában olvashatjátok el. A magazin március 20-tól kapható az újságosoknál.

Szöveg: Vass Virág

Fotó: Fiala de Gábor