Egy fiatal nő esete a modern rabszolgasággal - Közeli De Coll Ágnessel

A közvélekedés szerint a megalázottakkal és megnyomorítottakkal általában erős lelkű férfiak, sokszor papok, lelkészek vagy korunk szent életű Teréz anyái foglalkoznak. Ehhez képest De Coll Ágnes csinos, mai nő, férjjel, hároméves kisfiúval, mégis azt olvasom a neve alatt a YouTube-on, hogy emberkereskedelem-szakértő. V. Kulcsár Ildikó interjúja.

Már akkor tudtam, beszélgetnünk kell, amikor tavaly decemberben rátaláltam a neten a nemzetközi TEDWomen konferencián tartott rendkívüli előadására. Nem dramatizált, nem akart a könnyzacskókra hatni, sokkolni sem, csak tárgyilagosan beszélt a huszonegyedik századi rabszolgákról, hogy tudjunk róluk, s ha a látókörünkbe kerülnek, legalább szóljunk.

− Mi késztet egy képzett, fiatal nőt, aki a külseje alapján akár a divatszakmában is dolgozhatna, hogy szörnyű megaláztatásokat átélt áldozatokkal foglalkozzon? Az emberek többsége ösztönösen kerüli a szenvedőket, igyekszik az élet napfényes oldalán járni…

− Kezdjük a jelennel! A Baptista Szeretetszolgálatnál dolgozom programmenedzserként, szakértőként, és tíz év alatt a hivatásommá, missziómmá vált az emberkereskedelem elleni küzdelem. Segítem, támogatom az áldozatokat, hogy védelemben részesüljenek, és kiutat találjanak a rabszolgasorból. Mert nem lehet elviselni azt az igazságtalanságot, hogy az egyik ember a másikat tárgyként használja, adja-veszi! Egyetlen példa: egy nőt ötezer forintért adott el a férje Magyarországon, még adásvételi szerződést is írtak… Gondold csak el, mit tudsz venni ötezer forintért! Természetesen nem mondhatom, hogy már kislány koromban az emberkereskedelem ellen akartam harcolni, bár a másokon való segítést édesanyámtól is tanulgattam. Ő emberi jogokkal foglakozó ügyvéd volt, és sokáig dolgozott a Mit üzen a rádió? című népszerű műsorban. Gyakran beszélgetett a segítséget kérőkkel, jogi tanácsokat is adott. Előfordult, hogy elkísérhettük a helyszínre a nővéremmel, ahol nagy orsós magnóval dolgozott. Kicsi voltam, élveztem, hogy autó jön értünk, de azt is láttam, anya segít. Emlékszem, jogszabály-módosítást is kezdeményezett, nívódíjat kapott… Az is megmaradt bennem, hogy a hálás vidéki riportalanyai néha elképesztő ajándékokkal lepték meg, így kerültek tyúkok a budapesti erkélyünkre, csakhogy sem anyu, sem apu nem érezte magát alkalmasnak a levágásukra. Egy szomszéd segített. A rendszerváltozás után az Emberi Jogi Bizottságban dolgozott, és együtt tevékenykedett Iványi Gábor csapatával az első, Dankó utcai hajléktalanszálló létrehozásáért.

– Közben te konzervatóriumba jártál.

− Ötéves koromtól tanultam zenét, hegedű tanszakon érettségiztem a budapesti konziban, mivel édesapám – akitől az itthon különösen csengő De Coll nevet kaptam – is hatással volt rám. Ő irányította a figyelmemet a zenére, az irodalomra, szerkesztő volt egy könyvkiadóban.

– A neved…?

− Annyit tudok, hogy Katalóniában egy kikötő „viseli” a nevünket, apu francia ősöket emelgetett, és mesélte, hogy sok hajós volt a családban. Nem szántunk erre sok időt.

− Lekötött a zene?

– Is. Érettségi után a Zeneakadémia helyett a bölcsészkarra jelentkeztem, ott végeztem el az esztétika–művelődésszervező szakot, majd egy szemeszterre kijutottam egy amerikai egyetemre. Csakhogy a fél esztendőből három év lett, mert egy mexikói karmester rögtön beültetett az egyetem zenekarába, ahol szólamvezető lettem, egy kvartettben is játszottam, ráadásul ösztöndíjat, asszisztensi állást kaptam, és felvettek mesterképzésre is. Jó időszak volt! Ám hazajőve nemigen tudtam megélni a zenéből, tehát munkát vállaltam egy kultúrához és zenéhez kapcsolódó munkahelyen. De untam a hivatalt! Ezért örültem, amikor 2008 nyarán megláttam egy hirdetést, amelyben önkénteseket toboroztak ukrajnai munkára. Legalább száz nehéz sorsú gyerekkel dolgoztunk egy cigány szegregátumban, amerikai önkéntesek közreműködésével. Tanultunk, játszottunk, sokat nevettünk velük, nagyon élveztem. Visszahívtak újabb két hétre, közben meglátogatott minket a Baptista Szeretetszolgálat vezetője, és javasolta, menjek hozzájuk dolgozni. Ahogy vége lett a nyárnak, nagy örömmel mentem!

– Megérkeztél.

A teljes interjút a Nők Lapja 2019/11. lapszámában olvashatjátok el. A magazint március 12-től keressétek az újságárusoknál! 

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: Fiala de Gábor