„Meglehetősen rapszodikus, öntörvényű ember vagyok” – Címlapinterjú Wunderlich Józseffel

Fiatalkorában zenét tanult, amit most is kamatoztathat az előadások során, vagy a rajongók övezte Grund zenekar koncertjein. Magát többek között zűrös alakként is aposztrofálja, de persze még sok minden egyéb is. Például boldog férj és büszke apuka. De ami a lényeg, nagyszerű színész. A Vígszínház egyik kiemelkedő tehetségével beszélgettünk. Szegő András interjúja.

– Mit gondol, mennyire jellemző önre a vígszínházi öltözője?

– Szerintem? Hát, eléggé… Összevisszaság van, zsúfoltság, rendetlenség, és egy sor olyan tárgy, amire semmi szükség… Gyerekrajzok, azokat imádom, hangszerek, tengervizes orrspray, flaskák, aztán ez a két dobverő, amelyek viszont fontos, hogy a kezem ügyében legyenek, mert A Pál utcai fiúkban használom ezeket, és ez egy számunkra meghatározó előadás, számomra meghatározó szerep. Jó látni, hogy a közelemben vannak.

– Fontos, hogy a saját képére formálja azt a közeget, ahol éppen van?

– Sok időt töltök itt. Sőt volt egy csöves időszakom, amikor itt is laktam. Ezen a heverőn aludtam, amikor nem volt hova mennem. Az egy nagyon zűrös időszak volt.

– Gondolom, az ilyesmi azért nem állhatott olyan nagyon messze magától…

– Arra céloz, hogy én egy zűrös, szeszélyes, kiszámíthatatlan alak vagyok?!

– Nem okvetlenül így fogalmaznék…

– …de, de, de! Nyugodtan mondja ki. Ez az igazság. Meglehetősen rapszodikus, öntörvényű ember vagyok. Pontosabban ez is vagyok. És persze még sok minden egyéb is.

– Élvezi?

– Ami ebből jót hoz, azt igen, ami a káromra van, illetve a környezetem kárára, attól szenvedek, mint egy kutya… Az a baj, hogy nem lehet mazsolázni benne, hogy ez jó, ezt megtartom, ez pedig rossz, ettől megszabadulok. A kettő együtt jár.

– Szereti, hogy ennyire magas?

– Szeretem. A villamoson például átlátok az emberek fölött, és megfigyelhetek mindent. Ez szórakoztató tud lenni.

– Én valahogy azt tapasztaltam, hogy a magasság egy különös szemléletet ad. A magas emberek inkább tudnak kívülállóak maradni, rátekinteni a világra.

– De veszélyes állapot is. Könnyen tűnhet az ember nagyképűnek.

– És nem az?

– De, csak ezzel nem akarok senkit se megbántani, se megsérteni, mégis sokan zokon veszik. Holott nem állítom, hogy bárkinél is több vagy jobb lennék, csupán azt érzem, és talán éreztetem, hogy valaki vagyok. Se jó, se rossz, csupán valaki, mint bárki más, legfeljebb az illető nem tudja magáról, vagy nem meri ezt vállalni. Úgy vettem észre, hogy ez irritáló tud lenni.

– És valójában mitől olyan magabiztos?

– Talán a kétkedés hiánya tesz azzá. Elfogadom, hogy én abban a helyzetben, abban a pillanatban az vagyok, ami. Fogalmazhatnám úgy is, hogy önazonos vagyok.

– És miért nem úgy fogalmazza?

– Ez sem lenne így igaz. Ugyanis előfordul, hogy rá is pakolok egy kicsit. Eltúlzom, rájátszom. Úgy ülök, olyan hangszínt használok, eldobom a mondat végét. Valószínűleg így próbálom leplezni a zavaromat. Nincs kellő kommunikációs készségem, és félek, hogy nem mindig fejezem ki eléggé egyértelműen magamat. Ez nyújt némi fedezéket.

– Megbánja, ha megsért valakit?

– Meg nem bánom, de bocsánatot kérek az illetőtől…

– Ez lehet üres gesztus is, lehet tetszelgés. No lám, még erre is képes vagyok…

– És ha azt mondom, hogy szeretek kicsit tetszelegni?

– Akkor azt mondom, hogy igaza van.

– Egyébként meg fontos, hogy a pillanatnyi lelkiállapoton túl működjék egy önkontroll is az emberben. Hogy józan állapotban be tudja látni, hibázott, és olyankor kérjen bocsánatot, hogy oldódjanak a lelkeket gúzsba kötő feszültségek.

– Hogyan viseli a kritikát?

– Ha olyat olvasnak a fejemre, amiben van igazság, ami rámutat valami hibámra, ami előremutat, amitől tudok fejlődni, azért nagyon hálás vagyok, viszont ha azt érzem, hogy ez csupán csesztetés, akkor vagy bezáródom és nem reagálok, vagy indulatba jövök, és elküldöm az illetőt. Mert mit lehet kezdeni az ilyennel? Ő egy nyegle beszólással intézi el azt, amiért én esetleg megfeszültem. Folyton próbálom feszegetni a korlátaimat.

– Ön szerint hol a határ?

– Amíg érzékeljük, amíg tudjuk vállalni a felelősséget a másik iránt. Közben persze keresem a folytonos megméretéseket, kihívásokat.

Az interjú még közel sem ért véget, a folytatást keressétek a Nők Lapja 2019/11. számában! A magazin március 12-től kapható az újságosoknál.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Falus Kriszta