Élő hagyomány: menyasszonyrablás, feleségcipelés

Tudjuk: számos antik kultúrában bevett szokás volt a nőrablás. Ma inkább játékos vagy éppen „továbbfejlesztett” formája dívik a legtöbb országban. De van olyan hely, ahol – bár törvény tiltja – a férfiak mind a mai napig erőszakkal viszik el a lányokat a szülői házból. Balázs-Piri Krisztina írása.

A legenda szerint az ókorban a római férfiak a szabin nőket rabolták el, Parisz, a trójai királyfi pedig a világ legszebb asszonyát, Helénát ültette nyergébe. Ha hihetünk László Gyula történésznek, daliás őseinktől sem volt idegen az erőszak, amellyel ük-ük-ükapáink kerestek párt maguknak. Szinte minden nép legendáiban vissza-visszatérő motívum a menyasszonyrablás, így a skandináv kultúrkörben is: a norvég zeneszerző, Edvard Grieg egyenesen Peer Gynt szvitjének egyik tételét szentelte az asszonyszerzés e különös módszerének. Vajon itt, ezekben a mítoszokban kell-e keresnünk az egyik legfurcsább és meglehetősen megmosolyogtató finn szokás eredetét? Északi nyelvrokonainknak ugyanis nemcsak a meztelen futás, a mocsárfoci, a bogyószedés, a csizmahajítás és a mobiltelefon-dobálás (101,46 méter a világcsúcs) extrém sportját köszönhetjük, hanem egy – kicsit familiárisabb – páros játékot, a feleségcipelést is. Egyesek szerint az eukonkanto (így hívják finnül a szóban forgó időtöltést) eredete is az asszonyhiányos időkre vezethető vissza, amikor a férfiak hátukon cipelve egyszerűen elrabolták a feleségnek való hölgyeket a szomszédos falvakból. Van azonban olyan, kevésbé romantikus magyarázat is, miszerint a játék (?) vagy a mára már inkább komoly sportnak számító eukonkanto eredete egy, a tizenkilencedik században garázdálkodó rablóbandához köthető. A bűnözők úgy választották ki a bandatagjelölteket, hogy liszteszsákot helyeztek a vállukra, akiknek így kellett futniuk.

Hagyományból sportág

Amit biztosan tudunk: egyrészt az eukko a közbeszédben tréfás fordulatot sejtet, mivel a régies hangzású szó vénasszonyt, esetleg banyát is jelenthet. Másrészt tudjuk, hogy az első feleségcipelést 1994-ben egy kis közép-finnországi településen, az alig ötezer lélekszámú Sonkajärviban rendezték meg. Így valószínű, hogy egy vidám helyi közösség tréfájaként indulhatott a hagyomány, de mára az eukonkanto játékból nemzetközileg elismert sportág lett. Számtalan állam, köztük az összes skandináv ország aktívan részt vesz a versenyeken, ahol szigorú előírások vannak. A Nemzetközi Feleségcipelést Szabályozó Bizottság ellenőrzi a viadalokat: a bírák büntetnek is, ha kell, például, ha a férfi leteszi vagy elejti partnerét. A rendezvényeket azóta is Sonkajärviban tartják, a homokkal borított pálya hossza 253,5 méter, egy vizesárokkal. A párok bármelyik országból jelentkezhetnek, és nem szükséges papírral bizonyítaniuk a házasságukat. Annál szigorúbban ellenőrzik a páros nőtagjának életkorát és súlyát: a cipelendő hölgynek minimum tizenhét évesnek és negyvenkilenc kilónak kell lennie – amennyiben kevesebbet nyom, pluszsúlyt tesznek rá. A pár viszont szabadon dönthet abban, hogy milyen feleségszállítási technikát alkalmaz.

A teljes cikket a Nők Lapja 2019/10. számában olvashatjátok el. A magazint március 6-tól keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Balázs-Piri Krisztina

Fotó: Getty Images