„Nem terveztem soha igazán, hogy színésznő leszek” – Címlapinterjú Törőcsik Franciskával

Öt évvel ezelőtt végzett a Színművészetin, de már annyi filmszerepet játszott, ami másnak egy élet alatt nem adatik meg. Tanult japánul, építész és orvos felmenőkkel büszkélkedhet, korábban zavarta a naiva skatulya, az viszont sosem, hogy a vezetékneve egyezik Törőcsik Mariéval. Oravecz Éva Csilla beszélgetett vele.

– Egy amerikai kutatásból az derült ki, hogy feltűnően sokan választanak olyan foglalkozást, amelyre a nevük predesztinálja őket. Téged a Törőcsik név befolyásolt valamennyire a pályaválasztásnál?

– Soha nem gondoltam rá másként, mint hogy ez egy név, amit összekötöttem egy kiváló színésznővel. Nem terveztem soha igazán, hogy színésznő leszek, csak azután kezdtem komolyan foglalkozni a gondolattal, hogy felvettek a Színművészetire. Vannak dolgok, amiket nem szeretek magamban, a nevemet azonban mindig nagyon kedveltem. És lehet, hogy van abban valami, amit mondasz, mert feltűnően sok Törőcsik van a pályán, színészről és díszlettervezőről is tudok ezzel a névvel.

– Törőcsik Marival már két filmben szerepeltél együtt, az Aurora Borealisban ráadásul a fiatalkori énjét játszod. Nem lehet, hogy ezeknél a castingoknál már csak azért is kicsit feléd húz a rendezők szíve, mert önmagában poén, hogy két Törőcsik van egy filmben?

– A Swingnél úgy képzelem, hogy a névegyezésnek nem sok szerepe lehetett, hiszen ott arról volt szó, hogy kellett egy színésznő a korosztályomból, aki tud énekelni. Mészáros Márta számára pedig szerintem egyszerűen ez csak egy plusz ízt adott a filmnek.

– Fel sem merült benned a pályád elején, hogy nevet változtass?

– Nagyon gyorsan történt velem minden, s mivel Marival nem vagyunk rokonok, eszembe sem jutott megváltoztatni. Egyébként is, akkor szokott ez inkább felmerülni, amikor a keresztnév is egyezik. Egyszer eljátszottam a névváltoztatás gondolatával, és akkor arra jutottam, hogy ha erre sor kerülne, a nagymamám nevét, a Csörgeyt venném fel a családból, mert az illik legjobban a Franciskához. De tényleg az volt, hogy mire kettőt pislogtam, a Színműn találtam magam, s mire hármat, már jöttek a lehetőségek. Nem nagyon volt közben időm átgondolni a dolgokat.

– A felmenőid között főleg építészek és orvosok vannak, te viszont már hétéves korodtól Földessy Margit színitanodájába jártál. Szüleid pályája, az orvosi sosem vonzott?

– Apukám egy gyógyszergyártó cégnél helyezkedett el, anyukám pedig pszichiáter, úgyhogy egyikük sem klasszikus orvos. Én pedig el nem tudom képzelni magamról, hogy az orvosin kórbonctanórára kelljen járnom. Lehet empátiának, vagy ha úgy tetszik, ideggyengeségnek is nevezni, hogy rosszul viselem az emberi szenvedés látványát. Anyukám szakmája, a pszichiátria viszont mindig is érdekelt egy kicsit, hiszen a színészet is valamennyire hasonló, és tőle szoktam időnként segítséget kérni az olyan szerepeknél, mint Ophelia vagy az Édes Anna. A vizuális művészetekhez pedig nincs tehetségem, így nem lennék jó építész, bár a belsőépítészet teljesen leláncol. Ha a barátaimhoz megyek látogatóba, folyamatosan osztom a tanácsokat kéretlenül is, hogy szerintem mit, hogyan kellene átalakítani.

– Amikor New Yorkban jártál, elmentél megnézni azt a házat Bronxban, amit a dédapád tervezett?

– Sajnos az utolsó napra hagytam, és végül úgy alakult, hogy nem tudtam elmenni. Talán azért történt így, mert még egyszer vissza kell mennem New Yorkba, s akkor az lesz az első, hogy oda elmegyek.

– Nem lehet, hogy azért vonz jobban a film, mint a színház, mert az maradandóbb? Mint dédapád háza, ami még mindig áll.

– Bennem ez mindig ott volt, hogy a színház bármennyire szép is, a pillanat művészete, a film pedig megmarad, de nem én döntöttem el, hogy filmszínész leszek. Nekem nem volt tervem azon túl, hogy Földessy Margit javaslatára megpróbáltam a Színművészetit, mert magamtól egyébként nem is lett volna bátorságom felvételizni. Gyerekkoromban ugyan már szerepeltem különböző műsorokban, egy szilveszteri kabaréjelenetben is feltűntem, de izgulós voltam. A mai napig hullámokban váltja egymást bennem az exhibicionizmus és a totális introvertáltság.

– Nagyon más ma már a színészi pálya, mint akár húsz évvel ezelőtt. Hány ügynököd van?

– Itthon és Berlinben is van ügynököm, az utóbbival ugyan nem állok napi kapcsolatban, de rendszeresen küld nekem castinglehetőségeket. A mai napig abból élek, amit a Színművészetin tanultam, azt viszont minden színészképző iskolának fel kell ismernie, hogy a színészeknek ma már egyszerűen muszáj beszélniük angolul egy biztonságos szinten. A Színműn például sajnos a nyelvoktatás anyagi akadályokba ütközik. Az akcentus az egy más dolog, de egy külföldi ügynökséghez máshogy nem érdemes bejelentkezni, csak elfogadható angoltudással, márpedig egy ilyen ügynökség a kapuja lehet bármilyen nagy lehetőségnek.

– Eszedbe jut, mi lett volna akkor, ha a kilencvenes évek elején a szüleid nem jönnek haza két év után Pittsburgh-ből, amikor te még csak kétéves voltál?

– Nem tudom, mi lett volna… Lehet, ha kint maradunk, soha eszembe nem jutott volna a színészi pálya. Elképzelhető, hogy belőlem csak itthon lehet valaki.

– A gimnáziumban japánul tanultál, s egy hónapot kint is töltöttél Japánban. Mi maradt meg ebből az egy hónapból a legélesebben benned?

– A japán étkezési kultúra hagyta bennem a legmélyebb nyomot. Imádtam, ahogy megadják a módját minden étkezésnek, megbecsülik az ételt, és a japán ételek ízvilága azóta is hiányzik. Hiányzik az érzés, hogy úgy eszem finomakat, hogy az közben egészséges is.

– Ha most ledobnának Tokióban, eligazodnál a feliratok alapján?

A választ és az interjú folytatását a Nők Lapja 2019/8. lapszámában olvashatjátok el. A magazin február 20-tól kapható az újságosoknál.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Falus Kriszta