Tekintélyt szeretettel lehet elérni – Balázs Gábor története

Hajszálpontosan érkezik, a katonaságból maradt ez a precizitás, és abból, hogy mindig ott él benne a vágy, hogy szeressék és elismerjék. Ez volt a legnagyobb hajtóerő, ami mindig fűtötte, bármennyi akadályt is állított elé a sors. Rist Lilla írása.

Balázs Gábor nem ismeri az édesszüleit, és mivel a születése után lemondtak róla, titkos minden adat, így nem is tudhat róluk semmit. Annyi bizonyos, hogy 1975-ben született, szeptember 29-én, régen ez volt a fegyveres erők napja, és az ő életében ennek a napnak máig jelentősége van. Az első emlékei egy nógrádi kis faluhoz kötik, két és fél éves volt, amikor a nevelőszülei örökbe fogadták.

A szüleinek akkor már volt egy gyermekük, Brigi, az édesanya azonban egészségügyi okokból nem szülhetett többször. A kislány nagyon vágyott egy kistestvérre, és a szülők engedtek a nyomásnak. Ellátogattak egy közeli gyermekotthonba, ahol a csoportszobában sok apróság játszott. Volt egy kisfiú, a sarokban ácsorgott egyedül, a ruhái szedett-vedetten lógtak rajta, és ő maga is vad volt, kiabált, kapálódzott minden érintés ellen.

BIZONYÍTÁSI VÁGY

– Amikor azt mondta anyukám a nevelőnek, hogy azt a kisfiút hozzák ide, és rám mutatott – meséli Gábor –, akkor azt válaszolták neki rögtön, hogy „De hát az a gyerek cigány!” Anyukám csak annyit mondott erre, hogy nem baj, és ezután két hónapon keresztül jöttek hozzám. Beszélni nem tudtam, ütöttem-vertem őket, mint aki nem érti, hogy mit akarnak tőle. Miután örökbe fogadtak, nem árulták el, hogy nem ők az édesszüleim. Amikor iskolás lettem, csúfolni kezdtek a társaim, hogy sötét a bőröm, cigány vagyok, a szüleim a „kóterből” hoztak ki, nem vagyok az édesgyermekük. Mindig sírva jöttem haza, anyukám vigasztalt. Nyolcéves lehettem, amikor megint sírva érkeztem, és akkor csak annyit kérdezett, hogy mi lenne, ha tényleg úgy lenne… és akkor elárulta, hogy gyermekotthonból vettek ki, és az igazi szüleim cigányok, akik lemondtak rólam.

Kicsit megtörtem ekkor, és innentől van bennem az a bizonyítási vágy, ami máig bennem él, hogy megmutassam magamnak, a nevelőapámnak, az egész társadalomnak és mindenkinek, hogy lehet cigányként élni, hogy megállom a helyem. Ez párosult azzal a szándékkal is, hogy a romákat megismerjem, barátkozni kezdtem velük, kerestem a társaságukat, jártam az osztálytársaim családjánál. Semmi rosszat nem csináltunk, egyszerűen csak úgy éreztem, közéjük tartozom. Anyukám egyszerű, melegszívű asszony volt, apukám azonban katonatisztként dolgozott, akinek a csend, a rend és a fegyelem volt a legfontosabb. Felnéztem rá, tetszett, hogy katona, vonzott az egyenruhája, a váll-lapja, a színes csillagjai. Emlékszem, amikor a kisdobosavatáson őt hívták meg, hogy mondja el az eskü szövegét, és én roppant büszke voltam rá, hogy az én apámnak tesz mindenki esküt. Tízéves voltam, amikor a szüleim elváltak, én anyukámmal maradtam, és másik településre költöztünk, másik iskolába kezdtem el járni. Nem voltam túl jó tanuló, különösen matematikából, de egyvalamit nagyon szerettem volna. Azt, hogy egyszer én is katonatiszt lehessek, mint az apám. Amikor nyolcadikban beadtam volna a jelentkezésemet a katonai szakközépiskolába, akkor apám nem töltötte ki a jelentkezési lapomat, mondván, hogy rá való tekintettel soron kívül felvennének, és ő ezt nem akarja.

A teljes történet a Nők Lapja 2019/7. számában olvasható. A magazint február 13-tól keressétek az újságosoknál.

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Szász Marcell