Női királyság Kínában – A moszuo törzs nyomában

Képzeljünk el egy olyan társadalmat, ahol a férj és apaság fogalma nem létezik, ennek megfelelően házasság és válás sincs. A nagymama a család feje, fiai és leányai vele egy háztartásban élnek, az unokák is mellé születnek, és a közelében nevelkednek, nevüket pedig az anyai vérvonalról öröklik. A Himalája lábánál a mai napig él egy különleges népcsoport, ahol a nők tartják kézben a mindennapokat, és a szabad szerelem az úr. Ők a moszuók. Balogh Boglárka írása.

Kína viharos történelme nem egy törzset sodort magával örökre. A nagy többséget alkotó és a civilizáció magasabb fokát elért han mellett ugyanis csak azok a nemzeti kisebbségek maradtak fenn, amelyek maguk is aránylag fejlett kultúrát teremtettek, vagy a terméketlen, elszigetelt hegyvidékre menekültek, ahol zavartalanul megőrizhették önazonosságukat.

Bár mára az ország hatalmas összeget fektet az etnikai csoportok látogatásával egybekötött tömegturizmusba, 1949-ig nem volt ez így. Akkor még az olyan kisebbségben élő nemzetiségeket, mint a moszuót is, vadállatoknak tekintették, sőt, nevük kínai írott formájában a vadállat jele is szerepelt. A han lakosság primitívnek titulálta többek között a tibeti régió etnikumai által gyakorolt bon hitet, ezt az ősi rendszert, amelyben a népi vallásosság hagyományai az iráni zoroasztriánus elemekkel keverednek, de található benne hindu és buddhista tanítás is.

A bon főistene maga a fény, amely állandó harcban áll az árnyékkal, a sötétséggel.

A kultusz ismert figurája az óriásmadár, amely feltehetően a világosságot személyesítette meg.

TEMETÉSI SZERTARTÁS

A Tibetből elvándorolt, bon vallást gyakorló moszuók őshazája Délnyugat-Kína Jünnan tartománya, a Lugu-tó partjának elszigetelt világa, amelynek létezéséről már időszámításunk előtt a harmadik századtól kezdve találunk feljegyzéseket. Az ötvenezer főt számláló maroknyi népnek szerencséje volt, természeti adottságainak köszönhetően 1956-ig nem került kommunista ellenőrzés alá, ráadásul területét sokáig csupán egy hétig tartó gyaloglással vagy lóháton lehetett megközelíteni, így a huszadik század viharai kezdetben nem érintették. Az etnikum nő tagjai a mai napig meglepően modern módon élnek: itt nemcsak egyenlők a férfiakkal, de jóval magasabb rendűnek tartják őket. Annyi szexuális partnerük lehet, amennyit szeretnének, és ebben semmi kivetnivaló nincs, hisz nagyanyáik is így éltek évszázadokon át. A nők saját ingatlant birtokolnak, ők vetnek, aratnak, vezetik a háztartást, és nevelik a gyermekeket is.

És hogy mi a férfiak dolga? Erre a kérdésre sok moszuo lány és asszony mosolyogva legyintene: „Az, hogy jóképűek legyenek!” Persze a vonzó megjelenés mellett a fiúk már fiatal korban szántani kezdenek, építenek, javítják az otthonokat, levágják az állatokat, és segítenek a nagy családi döntések meghozatalában, bár a végső szó joga minden esetben a legidősebb nőt illeti meg.

Van azonban valami, amit csakis férfiak végezhetnek el: a halállal kapcsolatos teendőket.

Ők azok, akik a temetkezéssel járó előkészületeket szervezik, sőt kivételes alkalomként ételt készítenek a család és a kegyeletüket leróni szándékozók részére. A szokás úgy tartja, hogy a hamvasztás előtt a falu minden családja egy férfi tagot küld a halottasházba, ők segítenek majd a szertartás lebonyolításában, és az imák elmondására elhívják a lámát is. Ez utóbbi azért fontos, mert a moszuók hite szerint, ha a léleknek nincs vallási kísérője, akkor az elvész a túlvilágon.

A cikk még nem ért véget, a folytatást a Nők Lapja 2019/7. számában olvashatjátok el. A magazin február 13-tól kapható az újságosoknál.

Szöveg: Balogh Boglárka

Fotó: Getty Images