„A kifejezőereje, az őszintesége, érzelmi gazdagsága lenyűgöz” – Huzella Júlia mesél édesapjáról, Huzella Péterről

Huzella Péter Kossuth-díjas zenész, énekes, a Kaláka együttes tagjaként és önálló szólistaként ismerheti őt a gyerekközönség. Három gyermeke közül Júlia színésznő és kétgyermekes családanya, ő mesélt Szegő Andrásnak arról, hogy az apai példakép mit jelentett számára.

– Az ön papája is, nagypapája is különös jelensége a hazai zenei életnek. A maguk útját eltökélten járók, csoportba aligha sorolhatók, igazságukért rendíthetetlenül kiálló emberek. Erre jön egy ilyen bájos, csillogó szemű hölgy, és ugyanolyan szabálytalan, egyedi, rakoncátlan a maga módján, színésznőként, mint felmenői a zenei pályán. Mit gondol, egyfajta lázadás, betörhetetlenség, rebellió öröklődik önöknél? Ezt hozta magával születésekor?

– Én ebben kevésbé érzem azt a magasztosságot, azt a nagy gesztust, amit ezek a szavak sugallnak. Azt hiszem, inkább egyiküknek sem volt annyira fontos a mindenáron való érvényesülés, a gyors siker, a megfelelés, mindketten rengeteget dolgoztak mindig, és mint alkotóművészek, talán érthető is, hogy leginkább ez az utóbbi az, ami a legfontosabb. Gyakran gondolkodom rajtuk, a pályájukon, hiszen óhatatlanul viszünk magunkkal szülői, nagyszülői mintákat. Bizonyos dolgokat pedig egyszerűen genetikailag hordozunk.

– Ugyanakkor meg sok mindennel szemben lázadunk, és juszt sem akarjuk úgy csinálni, mint a szüleink… Mi az, amit továbbviszünk, és mi az, ami ellen lázadunk? Meg tudja mondani? Állítólag léteznek családi karmák is. A minap beszéltem egy hölggyel, azt mesélte, a dédmama óta mindenki apa nélkül neveli a lányát. Ez vajon mi?

– Ha a gyereknevelés felől nézem, a fő célom, hogy csak a saját hibáimat kövessem el. Igyekszem elkerülni a szüleimét, ami persze nagy kihívás, mert időről időre belecsúszik az ember, de az már jó, ha ezt felismeri, és tud, mer változtatni. De ez ugyanúgy igaz a szakmai útra is.

– Megkérdezhetem, hogy mire gondol?

– Apám korosztálya egyik legkarizmatikusabb egyénisége, tehetsége, még sincs olyan kimagasló helyen számon tartva, mint amire minden adottsága predesztinálná. Ezt természetesen minden elfogultsággal mondom, hogyne lennék elfogult? De engem igazol a közönség, aki a mai napig tombolva rajong érte, ha megjelenik egy Kaláka-koncerten. Gyerekkoromban, amikor hiányzott, Az éjszaka csodáit hallgattam, tízszer-hússzor visszatekerve azt a strófát, amit ő énekelt, és sírtam. A mai napig, ha meghallom a hangját, meghatódom. A kifejezőereje, az őszintesége, érzelmi gazdagsága lenyűgöz. Amikor színpadon látom, sugárzik belőle a boldogság. Ennek biztos van szerepe az én pályaválasztásomban is. Nagyon vonzó a figyelem és a szeretet mámora, ami ilyenkor árad a színpad és a nézőtér között.

– De ön nem csupán így látta a papáját, hanem otthon is, olykor fáradtan, szomorúan, ingerülten, gyarlón…

– Ezzel együtt soha nem szűnt meg az iránta érzett rajongásom, csodálatom. Én így, ilyennek fogadtam el. Nagyon markánsan megmaradtak bennem azok az emlékek, ahogy várom őt haza. Gyakran hetekig turnézott a Kalákával, és amikor megjött, visongva ugrottunk a nyakába, de ő hamar lecsillapított. „Még nem érkeztem meg!” – mondta. Pár évvel ezelőtt elmondtam neki, hogy ez a mondat összekötődik bennem az ő vágyott érkezésével, ő pedig döbbenten nézett. Neki is rendre ezt mondta annak idején a nagyapám, és neki is rosszulesett. Ha már a családi mintákról volt szó…

A teljes interjú a Nők Lapja február 13-tól megvásárolható, 2019/7. lapszámában olvasható.

Szöveg: Szegő András

Fotó: Csibi Szilvia