„Nagyon nyitott vagyok, sokszor túl őszinte” – Közeli Horgas Eszter fuvolaművésszel

Kevés komolyzenész mondhatja el magáról, hogy olyan ismert, mint ő. Sokan vélekednek úgy, hogy ezt vonzó külsejének is köszönheti, pedig a népszerűség mögött sziszifuszi munka és megszállottság van. És persze rengeteg öröm, fájdalom, harc, önmarcangolás, csalódás. A muzsikusok már csak ilyenek: nagy amplitúdón élnek. V. Kulcsár Ildikó interjúja.

Nem titok, hogy hosszú évek óta veszünk részt együtt a balatonfüredi Anna-bál zsűrijében, és a legszebb bálozók kiválasztása után sokat beszélgetünk a munkáinkról, terveinkről, családjainkról. Tavaly nyáron egy töprengőbb, csöndesebb mosolyú Eszterrel találkoztam, mint korábban, s ez az emlék határozza meg az első kérdésemet.

– Rutinos nyilatkozó vagy, biztosan zárva tartod az utolsó ajtót, mint Kékszakállú Bartók operájában, de kérlek, avass be, miért láttalak gondterheltnek júliusban!

– Kemény volt az előző év, bár látszatra nem tért el a korábbiaktól. Sokat gyakoroltam, rengeteget koncerteztem, tanítottam, minden működött, csakhogy májusban elment apu, s ettől más megvilágításba került a világ. De erről még nincs erőm beszélni, hadd reflektáljak először arra, hogy rutinos nyilatkozó vagyok. Mert ez egyszerre igaz és nem igaz.

− ???

− Ildi, én nagyon nyitott vagyok, sokszor túl őszinte, hiszen nincsenek különleges titkaim, és nem tudok, nem akarok kamuzni! Utólag már látom, elképesztő naivitással gondoltam, amikor elvállaltam a zsűrizést a Got Talentben, a sikeres vetélkedősorozatban, hogy elég kulturált vagyok a bulvársajtó kezeléséhez. Tévedtem, mert még a színvonalasabb bulvár is önjáró. Aki efféle szerepre vállalkozik, annak tudnia kell, minden szava, gesztusa manipulálható. Mivel bárhová megyek, tisztelettel, szeretettel vesznek körül, féltem, hogy lerombolják a rólam alkotott képet. Hiszen időnként magam is elképedve figyeltem azt a számomra idegen nőt, akit belőlem faragtak.

– Hibát követtél el, amikor elvállaltad?

− Talán mégsem, hiszen volt benne jó is, és a rossz élményekről ma már az jut eszembe, hogy Bartók szerint élmények nélkül nincs művészet… Például a Got Talentben ismertem meg egy fantasztikusan tehetséges argentin–magyar kislányt, benne van egy világkarrier lehetősége. Azóta mindenben segítem, már konziba jár, és „tündérkeresztanyunak” hív. Persze a segítség nemcsak anyagi, hanem munka, fellépési lehetőség is, hogy érezze, értékes, színpadra való. Minden tehetséges tanítványomnak igyekszem ezt megadni. A nagyapám, Levendel László professzor, aki nagyon sokat foglalkozott szegényekkel, alkoholistákkal, egy intézményt is létrehozott, gyakran mondogatta, hogy nem az alamizsna a segítség, hanem az, ha lehetőséget adsz egy másik embernek, hogy kipróbálja magát, és rájöjjön, ő is csoda.

– Olvastam egy fiúról, aki a tanítványod volt, és ma felkapott karmester Amerikában.

− Madaras Gergőt ötéves korától tanítottam, büszke vagyok rá. Egyébként van más növendékem is, akit Amerikába vagy Bécsbe vettek fel, jó néhányan bejutottak a Zeneakadémiára, sokaknak alakul szépen a szakmai útjuk. De nem az a legfontosabb, hogy kikből mi lesz, inkább az, milyen emberré válnak. Egy tanítványom orvos lett, de meggyőződésem, hogy másképp él, másképp gyógyít, mert fel van vértezve zenével.

− Ragyog a szemed, mosolyogsz, eszerint túllendültél a rossz élményeken.

− Dehogy lendültem! Bennem maradt a szorongás. Életem része. Óvatos lettem. Ha nem a Nők Lapja keres, most nem nyilatkoznék. Például karácsony előtt több bulvárújságtól felhívtak, és én azt mondtam, írjatok arról, milyen csodálatos, amikor összejönnek a nappalimban a tanítványaim, lekuporgunk a kandalló elé, megajándékozzuk egymást, átbeszéljük az évet, sírunk, nevetünk… Tudom, ez nem hangos-harsány újságtéma, de az fontos, hogy megtörténik, és úgy érezhetem, át tudom adni azt a sok tudást, sikert, tapasztalatot, amit huszonöt év alatt összegyűjtöttem. Valahogy kötelességemnek érzem, hogy továbbadjam a jót, amit én kaptam sok tanáromtól, zenésztársamtól… Eszembe jut egy tanítványom, akit első nekifutásra vettek fel Amerikába, s bizony sokat kellett tenni azért, hogy összejöjjön a drága repülőjegy ára. Tehát jótékonysági koncerteket szerveztem, felléptem, nem sorolom. Öröm, hogy a Vukán-hagyaték jóvoltából komoly összegeket is tudok fordítani a tanítványaim megsegítésére!

A teljes interjút a Nők Lapja 2019/7. számában olvashatjátok el. A magazin február 13-tól kapható az újságosoknál.

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: Falus Kriszta