„Három nő motivál” – Címlapinterjú Árpa Attilával

Amikor Árpa Attilát kapom interjúalanynak, az első gondolatom, hogy megint fél órát várhatok rá, mint tíz éve, amikor utoljára interjúztam vele. Ehhez képest most szinte percre pontosan érkezik, és nem is érti, hogy történhetett, hogy annak idején megváratott. Oravecz Éva Csilla interjúja.

– Nem jellemző rád a késés?

– Egyáltalán nem, arról nem beszélve, hogy vannak helyek, ahonnan nem is tehetem meg, hogy elkéssek. Ha például a lányomat viszem iskolába, neki nyolcra ott kell lenni, nincs mese.

– Azt hittem, a filmforgatást mondod, ahol minden perc késés anyagi veszteség.

– Ha a filmszakmában körbekérdezel, azt fogod hallani, hogy pontos vagyok, alázatos és fegyelmezett. Az viszont tény, hogy amikor reggeli műsort vezettem, majd onnan átmentem az irodámba, és vezetőként tevékenykedtem, este pedig buliban vagy üzleti vacsorán voltam, előfordult, hogy összecsaptak a fejem fölött a hullámok, és késtem.

– Miért a film vonz?

– A show-biznisz érdekel, a fi lm pedig ezen belül a legkomplexebb műfaj. Ha kedvem támad dalt szerezni, vagy szeretnék elmesélni egy történetet, vagy akár életre keltenék egy nyolcemeletes sárkányt, filmben ezt mind megtehetem.

– Megírtad már azt a filmet, ami igazán te vagy?

– Az még várat magára. Furcsán alakult a pályám, mert az az idő, amíg tévéműsorok producere voltam, nem segítette a filmes karrieremet. A tévénél valóságshow-kat és talkshow-kat indítottam be, s e műfajoknak semmi közük a filmszakmához. A mai tévés piacon viszont a fikciós sorozatok trendje nagyon is közel áll hozzám, az olyan sorozatokat, mint az Aranyélet, a Válótársak vagy A tanár. Filmes szakemberek készítik, és öröm nézni őket. Kár, hogy az én időmben ilyesmire még nem volt igény. A két nagyjátékfilmem, az Argo és az Argo 2 pedig sikeres volt a maga módján, de ezek messze állnak attól, amit igazán szeretnék.

– A győzni akarás mozgat? Hogy első legyél valamiben, hogy te csinálj először valamit?

– Régen az volt a mottóm, hogy vagy az első, vagy a legjobb akartam lenni. Ma már nem fogalmazok így, mert az élet nem verseny. Már csak az érdekel, hogy egyedi legyen, amit csinálok, és legyen értelme. Értéket szeretnék teremteni, valamit, ami díjat és bevételt hoz, hiszen a filmek sikerét e két módszerrel lehet mérni.

– Egy szerelemről szóló forgatókönyvön dolgozol. Tudsz olyat mondani a témáról, amit előtted még nem mondtak el?

– Nem biztos, viszont tudok olyan karaktert mutatni, aki eddig még nem beszélt a szerelemről. Már nem úgy állok neki, hogy én akarom a világ legjobb filmjét csinálni a szerelemről. Elsőnek sportversenyen kell lenni, művészeti ágakban versenyezni nincs értelme. Nem létezik a világ legjobb festménye, mert mindenkinek egy másik kép jelent valamit.

– Az életben sem lehet győztest hirdetni.

– Szívesen lennék a világ legjobb apukája, de valószínű, hogy van nálam jobb. A lányom szerint viszont én vagyok az, ami éppen elég. Végül is nekem ő a célközönségem.

– Voltál valaha reménytelenül szerelmes?

– Mivel a reménytelen szó nem szerepel a szótáramban, ezért nem.

– Mert nem mész bele vesztes szituációkba?

– A Szabinától való válásom tekinthető úgy, hogy vesztettünk. Elvesztettük a házassági fogadalmunkat, ugyanakkor nyertünk is, mert mindketten új életet kezdtünk. S mivel mindketten boldogabbak lettünk, mint előtte voltunk, a válással többet nyertünk, mint vesztettünk.

– Amikor megnősültél, holtodiglanra készültél?

– A holtomiglan szót idegességemben nem tudtam kimondani a pap előtt. Nagy izgalmamban a holtomiglan- holtodiglan olyan nyelvtörőnek bizonyult, aminek a kimondásához kellett segítség a paptól és Szabinától is.

– Amikor elkezdtél színészkedni, nem fricskának szántad? Nem arról volt szó, hogy megmutatod, amire mások felteszik az életüket, te ugyanazt hobbiból megcsinálod? És a végén itt állsz két színházi főszereppel…

– Éppen azért nem mondom már, hogy a színészet a hobbim, mert nem akarom degradálni azokat, akiknek a hivatásuk. Ráadásul kamaszkoromban egyébként is színésznek készültem. Az pedig, hogy szoktam az életben veszíteni, még nem jelenti, hogy tudok is, mert nem ismerem be könnyen a vereséget. Annak idején egy nagyjátékfilm után döntöttem úgy, hogy felhagyok a színészettel, mert rossz színésznek, ripacsnak láttam benne magamat. Amikor viszont később jött az újabb lehetőség, megpróbáltam újra, hátha időközben megértem rá. Ez volt a Czukor Show, amiben a legszigorúbb kritikusokat is meggyőztem az alakításommal, s ezáltal magamat is, hogy talán mégiscsak jó színész vagyok. Azóta beindult a dolog, ma jóformán nincs olyan amerikai fi lm, amit itt forgattak, és amiben nem szerepelek. A Tortúrát pedig két éve játsszuk a Karinthy Színházban telt házzal, ami önmagában olyan visszaigazolás, amivel nehéz vitába szállni.

Az interjú folytatását a Nők Lapja 2019/7. számában olvashatjátok el. A magazin február 13-tól kapható az újságosoknál.

Szöveg: Oravecz Éva Csilla

Fotó: Kovács Szilvia