A kísérő – Egy boldogtalan férfi története

Az anya örül, de fájlalja a lelkét. Aggódik, de belenyugszik a megváltoztathatatlanba. Azt írta: „Keresse meg a fiam! Írja meg, hogy úgy is élnek férfiak, ahogyan a mi fiunk. És a szülőnek el kell fogadnia a döntést, meg kell békélnie a gyereke és a maga sorsával egyaránt.” Árvai Magdolna írása.

Amikor J. Csaba óvodás volt, mindig papás-mamást játszott a lányokkal. A szülei csodálkoztak, nevettek, és hetente arról ábrándoztak, ha ez a gyerek felnő, megházasodik, legalább öt unokájuk lesz. Ábrándoztak ők korábban is, boldogságról, három gyerekről, de az élet fölülírta az ábrándokat. A fiuk születése előtt két kislányt vesztettek el, és tudták, Csaba után több gyereket nem vállalhatnak. Az unokaábrándot pedig egyetlen imádott fiuk írta fölül, az életével, azaz a munkájával.

AKIT FÉLTENEK, KITÖR

A Tokaji borvidéktől délre, ahol jó nagy kanyarokat vesz a Tisza, ott nőtt föl Csaba egy szép településen. Tizennégy évesen viszont elhagyta a családi otthont, ahogy ő fogalmaz: kidobta őt a fészek.

– Felnőtt, komoly férfiként, negyvenöt évesen, bár nem bántam meg semmit az életem során, azt tudom, hogy a szüleimtől való eltávolodást, leválást másképp kellett volna csinálni. De amikor a féltés szorongató, fojtogató érzéséből, a túlszeretésből ki akar törni egy fiatal, nem mérlegel. Én sem gondolkodtam ezen sokáig. Nem fogtam föl, mit jelentett a szüleimnek gyereket elveszteni. Most viszont, amikor az édesanyám hetvenöt évesen, betegen megfogja a kezem, ha eszembe jutnak régi történetek, a féltés oka, belepirulok – mondja Csaba.

A tizennégy éves, kitűnően tanuló fiú, a nyíregyházi középiskola választásával, a kollégiumba történő beköltözéssel elköszönt az otthontól. Azt mondja, szabadságra vágyott, nem bírta a szorítást, amivel óvták.

– Minden héten szerdán a gimnázium előtt vártak, csomagokkal, és jöttek velem a kollégiumba. Hozták az ételt, a tiszta ruhát. Borzasztóan kínos volt, ahogy aggódtak, ahogy kérdeztek, ahogy öleltek, csókoltak. Értettem én kamaszként is, hogy kegyetlen fájdalom lehetett eltemetni egy ötéves leukémiás kislányt, aztán egy másikat, háromévesen, a mandulaműtétjét követően, mégsem bírtam elviselni a rám zúdított szeretetet. Érettségi után Szegedre mentem főiskolára, testnevelés–biológia szakra, hogy még messzebb legyek, hogy lerázzam végre őket magamról – hallgatom a kék szemű, fekete hajú, értelmes férfi t, nézem a napbarnított bőrt az arcán, figyelem a felkar izmán feszülő márkás inget, és még nem sejtem, hol az élete nagy kanyarja.

BEDARÁLT A VÁROS

A fiatal tanár diplomával a zsebében Budapestre költözött, és egy jó nevű középiskolában tanítani kezdett. Az albérlet költségeit az ácsként dolgozó apa, a varrónő anya támogatta.

– A jóléthez voltam szokva, jól akartam élni, bulizni. Közben bántott, hogy otthonról jön havonta a plusz pénz. Próbáltam tanítványokat szerezni, lányokat fölkészíteni biológiából az orvosira, és edzőként oktattam. Élveztem, hogy társaságom van, egyre több embert ismerek meg, olyanokat, akiket korábban újságokban, tévékben láttam, szórakozni jártam, haza kéthavonta utaztam, szóval bedarált a város. Aztán egy nap, az első tanév végén arra kért egy hölgy – egy színésznő –, akinek a személyi edzője lettem, hogy kísérjem el egy fogadásra, amelyen ő nem jelenhet meg egyedül. Természetesen elvállaltam. Öltönyt vettem, mentem vele, mosolyogtam, ha kellett, beszélgettem, néha megfogta a kezem, hozzám húzódott, de semmi több. Éjfél után taxival visszavitt az albérletembe, köszönte ez estét, majd a kezembe nyomott egy borítékot. És ezzel elindult valami. A boríték a félhavi tanári fizetésemet rejtette.

A történet folytatása a Nők Lapja 2019/4. számában olvasható. A magazint január 23-tól keressétek az újságosoknál!

Szöveg: Árvai Magdolna

Illusztráció: Getty Images