A szobor és a szobrász szimbiózisa - Varga Imre élettörténete

Egy cseppet sem hétköznapi ember élete Szegő András tollából.

Bolyongok az örökkévalóságban. Szobrok, szobrok, szobrok körülöttem mindenütt. A körülmények láncaitól béklyózott Széchenyi, a történelmi feladat terhétől megroggyant Károlyi Mihály, az életével leszámolt Radnóti, az útját tömör magányában eltökélten járó, kicsiségében is robusztus Móricz Zsigmond, a külsejében szikár, lelkét a mindenségre fordító Bartók, a fájdalmasan gyönyörű Baudelaire parafrázis, a gesztusaiban még tétova, tekintetében mégis már döntésének tudatára ébredt Szent István, az egykor oly nagy vihart kavart, és a világkarriert megalapozó, hegesztett bádog Prometheus.

Állnak egymás mellett, magányosan, mint valami természeti tünemények, mintha az idők kezdetétől itt lettek volna, és az idők végezetéig itt maradnának. A most kilencvenöt éves élő klasszikus, Varga Imre alkotásai a Laktanya utcai kiállítóházban. Ő álmodta, alkotta, hozta létre ezeket. Vagy ezek az alkotások hozták létre őt? Ő formálta, fúrta, faragta, öntötte, hegesztette a szobrokat? Vagy a szobrok formálták őt? Mosolyában mintha valami őskedély, őserő nyilvánulna meg, tekintete egészen különleges. Egyszerre szigorú és engesztelő, huncut és rezignált, szikrázó és békét árasztó, elszánt és megbocsátó. Mintha az események gyújtópontjában lenne, és mintha valahonnan messziről fi gyelne. Közöttünk élő eleven legenda, akit a huszadik század klasszikusaival, Picassóval, Giacomettivel, Braque-kal, Kandinszkijjel, Chagallal lehet egy sorban említeni. Egyébként meg senkihez nem hasonlítható, szuverén művész. Őrző és újító, iskolateremtő és betetéző. Folytatója a magyar szobrászat hagyományainak, és szerves része az európai kultúrának, hiszen szobrai állnak többek között a Vatikánban, Brüsszelben, Párizsban, Londonban, Oslóban, Varsóban egyaránt. Vajon van neki kedvence megannyi remekmű közül?

– Á! Nincs! Ahogyan kedvenc szavai sincsenek az embernek, nem aszerint válogat a kifejezésben, hogy kéket vagy pirosat mondjon, hogy melyik szín áll közelebb a szívéhez, hanem hogy éppen miről akar mesélni. Ezek a szobrok az én mondataim. Mivel nem áldattam meg azzal a képességgel, hogy oly gyönyörűen le tudjam írni, amit érzek, gondolok, ami dühít, ami vidít az életben, ahogy ezt a nagy költők, írók tették. Vagy az a sok hang, ami körülvesz, nem áll össze zenévé a bensőmben, sőt még a hangom is felettébb kellemetlen… Emlékszem, egyszer, kamaszkoromban az iskolai karvezetőm, Rajeczky Benjámin néhányunkat elvitt Bartók Bélához, hogy előénekeljünk neki valamit. Persze közben folytonosan a Tanár úr arcát figyeltem, de ő csak rezzenéstelenül ült, és hallgatott, ám amikor letelt az általa megszabott húsz perc, az órájára nézett, aztán felállt, és bár udvariasan, de határozottan elbocsátott bennünket…

– Ha tudta volna, Imre bácsi, hogy egyszer majd valamikor te fogod a szobrát megcsinálni Brüsszelben, Európa főterén…

– Rohadtul nem érdekelte volna! Akkor is éreztem, hogy ő már egészen másutt jár, más dimenziókban. Tehát nekem egyéb készségek híján ez a lehetőségem adódott, hogy valamit kifejezzek, elmondjak a világról. Ezek a bronz-, pléh-, fa-, fém- és gipszdarabok a maguk göcsörtösségében az én mondataim, gondolataim, indulataim, töprengéseim a világról. Életről, múltunkról, jövőnkről, magunkról. Olykor félbehagyott mondatok, olykor talán túlmagyarázott, de mind megélt, megszenvedett, töprengésből, kínból, örömből fogant igazságaim, személyes közléseim, annak a reményében, hogy talán akadnak emberek, akik érzik, értik őket, akikben megindít valamit, akikben hasonló kérdések vetődnek fel, és reagálnak rá figyelmükkel, szavaikkal, nézésükkel.

Varga Imre 1923-ban Siófokon született. Gimnáziumi tanulmányait Székesfehérváron, Budapesten és Szombathelyen végezte. 1937-ben középiskolás diák volt, amikor csoportos kiállításon mutatták be festményeit és rajzait Párizsban. Ezután a Műegyetem áramlástechnikai tanszékén ösztöndíjasként tanult. A világháború elején elvégezte a katonai akadémiát, majd repülőtisztként szolgált és vett részt bevetéseken. A háború vége amerikai hadifogságban érte. 1948-ban lett gyári munkás Budapesten. Háborús emlékei ihlették a Hős szobrát, amely merőben más, mint az összes ilyesfajta ábrázolás. Ebben semmi magasztosság, hősiesség, inkább groteszk, ironikus, szinte hátborzongatóan rémisztő. – Drágám, nem tud elég groteszk, elég rémisztő, elég megdöbbentő lenni ahhoz a szörnyűséghez képest, amit én a fronton láttam, átéltem, tapasztaltam! Szerencsére én csak felderítőként vettem részt a háborúban, de soha nem tudom, és nem is akarom kitörölni emlékezetemből a lövészárkokban megfagyott emberek, a hóban foszló hullák, a romok alól kilátszó holttestek látványát. A hős fogalma számomra tehát nem büszkeséget, magasztosságot jelent, hanem fájdalmat, keserűséget. Sok-sok értelmetlenül kioltott élet megemészthetetlen borzalmát, dühét és gyászát. Szeretnék hinni abban, hogy egyszer majd alkotókra lesz szükség a világban és nem hősökre.

A cikk folytatását a Nők Lapja 2019/02. lapszámában olvashatjátok el. A magazint január 9-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Archív