Szárnyalás az orvosi pályán és a vizeken - Közeli prof dr. Polgár Csaba onkológus főigazgatóval

Magyarország legnagyobb – és európai szinten is elismert – daganatterápiával foglalkozó intézménye a budapesti Országos Onkológiai Intézet (OOI). Tavaly május óta egy nagy tudású, fiatal professzor, Polgár Csaba főigazgató főorvosként irányítja betegek tízezreinek ellátását. Árvai Magdolna interjúja.

18-polgár csaba

– Ebben a főigazgatói szobában semmi nem változott. Bútorok, szőnyeg, minden a régi.

– Tényleg nem. Azt gondolom, ha valakire egy országos intézet vezetését bízzák, nem azt várják tőle, hogy azonnal lecserélje a szobája berendezését.

– Azért tudjuk, halljuk, olvassuk, hogy sok helyen ez a gyakorlat.

– Nálunk mindig az elődeink által elért eredmények megőrzése volt az alap.

– Meglepte, hogy ilyen fiatalon az Országos Onkológiai Intézet főigazgató főorvosa lett? Talán ön a legfiatalabb az országos intézetvezetők között.

– Talán. Ötvenéves leszek hamarosan, az elődöm, Kásler Miklós professzor fiatalabb volt, mint én most, amikor huszonhat éve átvette az Intézetet. Választásában pedig nyilván az is motiválta, hogy negyedszázada ismer, 2013 óta általános helyettese voltam, részese a munkájának, így átláttam a működést, ismerem a közép- és hosszú távú terveket.

– Mielőtt megkapta ezt a megbízást, a Sugárterápiás Központot vezette. Nem sajnálja, hogy nincs közvetlen kapcsolata a betegekkel?

– Megbízott főigazgatóként továbbra is vezetem a Sugárterápiás Központot, így kapcsolatom a klinikummal, a betegekkel nem változott. Ott kezdtem az orvosi pályámat, kilencvenháromban. Nehéz lenne elszakadni a terápiától.

– Hogy jut eszébe egy fiatal orvosnak, hogy sugárterápiával akar foglalkozni?

– Nézze, minden végzős medikusnak van egy álma, amit aztán az élet olykor fölülír. Én mindenképpen egy manuális szakmát szerettem volna választani, azt terveztem, sebész vagy nőgyógyász leszek. Egyetem alatt bejártam ügyelni, asszisztáltam a műtéteknél, de a kilencvenes években Budapesten sebész- vagy nőgyógyászállást nem sikerült kapnom.

– Az édesapja az Uzsoki Kórház szülész-nőgyógyász főorvosa volt, még úgy sem?

– Még úgy sem. Nem volt hely. Ezért kértem az egyetem után, hogy letudhassam az akkor még kötelező katonaságot, és átgondoljam, hogyan tovább. Mielőtt bevonultam, édesapám javasolta, beszélgessek el Németh György professzorral, aki egy évvel korábban, az Uzsokiból ment át vezetni az OOI Sugárterápiás Osztályát. Fölhívtam, fogadott, hosszan beszélgettünk. Kedvesen elmondta, a sugárterápia nemcsak elméleti szakma, van manuális része is. Nagy hatással volt rám, gyorsan döntöttem, itt maradtam. Katonának már úgy vonultam be, hogy volt állásom.

– Azóta ezt a bizonyos manuális részt gyakorolja a betegek érdekében, sok tudományos cikket írt a témában.

– Ez a brachyterápia, amelynek az a lényege, hogy a daganatba vagy annak közvetlen közelébe – többnyire operatív úton – helyezzük be a sugárzó izotópot. Ami a klinikai kutatást, cikkeket, tanulmányokat illeti, hagytak szárnyalni. Fiatal volt a csapat, öten érkeztünk egyszerre a végzős évfolyamból – Lövey József, Takácsi-Nagy Zoltán, Székely Judit, Lengyel Erzsébet és én.

– Akkor bizonyára kialakult egyfajta verseny.

– Természetesen, annak ellenére, hogy barátok voltunk, igazi versenyhelyzet alakult ki, komoly, de objektív előmeneteli szabályokkal. Vezetőink, Kásler és Németh professzorok támogatták, hogy külföldön tanuljunk, volt előrelépési lehetőség, a klinikai munkán kívül meghatározott számú első szerzős tudományos cikket kellett írni annak, aki adjunktus vagy főorvos akart lenni.

– Aztán néhány év múlva új vezető érkezett a csapat élére.

– Valóban, 2002-ben Fodor János tanár úr vette át az osztályt hét évre. János bátyám a pályám kezdete óta tanítóm, mesterem, a második édesapám. Sokat tanultam tőle, a tudományos cikk írására ő tanított meg, mindent megbeszéltünk munka után, éjszakába nyúlóan. Máig visszasírom azokat az időket. Emlékszem, grafitceruzával javított, diszkréten, soha nem piros tollal. Mindig azt mondta: én így jobbnak látnám, Csaba, fontold meg, de te döntesz. Természetesen csaknem száz százalékig ültek a javításai. Ez igazi partneri attitűd volt, inspiráló, és sokat jelentett emberileg is. Segítségével már harminckét évesen megszereztem a PhD-fokozatot.

Az interjú folytatását a Nők Lapja 2019/02. lapszámában olvashatjátok el. A magazint január 9-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Bulla Bea