A holnap meghozza a válaszait - Kerezsi Ágnes sámán- és néprajzkutató élettörténete

A kutatók távcsővel, térképpel, magnóval, csillagok és végtelenségek között keresik, hogy milyen is a világ, és benne ez az aprócska lény, az ember. Aztán az igazán kitartók megtalálják a véletlenekben, azokban a pillanatokban, amikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az előbb, az élet tajgái és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. Ez az a pillanat, amikor fölénk hajol a sámán vagy a Jóisten. Vass Virág írása.

Kerezsei Ágnes

Milyen is a világ, milyen erők lappanganak bennünk, mi az a láthatatlan, amiről a magas rangú civilizáción túl őrzünk egy emléket? Ez foglalkoztatta Kerezsi Ágnest kislány korától, de ő sem tudta pontosan, mi késztette rá, hogy egy napon kilépjen budapesti életéből, és elinduljon nagyon messzire.

– A Radnótiba, az ELTE gyakorlógimnáziumába jártam, tanárnak készültem, ám az utolsó előtti évben érkezett hozzánk gyakorlatra egy később íróvá vált fiatal egyetemista, Csaplár Vilmos. Ő vitt el minket Gyűrűfűre, ez az első kihalófélben lévő települése volt Magyarországnak a ’70-es évek vége felé. Szívesen beszélgettem a helybeliekkel. A tábor után Vilmos azt mondta, szerinte isten áldotta tehetségem van ahhoz, hogy emberekkel szót értsek, és valami olyasmivel kellene foglalkoznom, mint a szociológia vagy a néprajz… Éppen ez idő tájt került a kezembe Reguly Antal kalandos életrajza; ez a fiatal fiú a fejébe vette, hogy elindul Szibériába, hogy bebizonyítsa, nekünk ott rokonaink élnek…

Ágnes orosz–történelem szakon kezdte meg egyetemi tanulmányait Szegeden, és már első évben észrevett a dékáni hivatal üzenőtábláján egy felhívást: ösztöndíjra lehet pályázni az akkori Szovjetunióba. Az évfolyam egyik legjobb tanulójaként el is nyerte, és a leningrádi egyetemről jutott el először expedíciókra a Kaukázusba, Dagesztánba, a csecsenekhez. Pedig szinte könyörögtek neki, hogy bármilyen más szakot válasszon, mert az egy hónapos nyári gyakorlat nem nőnek való. De ő nem tágított, végül a tanszékvezető beadta a derekát, és Ágnes megkezdhette a néprajz szakon a tanulmányait. Finnugor területre azonban csak sok-sok évvel később jutott el, amikor már a Néprajzi Múzeumban dolgozott. Kodolányi János, az író fia, aki a finnugor népek gyűjteményével foglalkozott, boldogan üdvözölte az egyetemről kikerült lelkes kutatónőt. „Megvan az utódom a múzeumban!” – örvendezett, amikor kiderült, hogy Ágnest mindennél jobban érdekli ez a terület. És valóban, amikor Kodolányi nyugdíjba ment, Ágnes vette át a gyűjteményt. Hogy méltó módon gondozza, és hogy a kandidátusi disszertációját befejezze, megpályázott egy ösztöndíjat a Lomonoszov Egyetemen. Újabb három évre külföldre utazni merész lépésnek tűnt az ifjú házas fiatalasszonytól, el is bizonytalanodott, ám alighogy beadta a pályázatát, a férje kapott egy moszkvai állásajánlatot a Külügyminisztériumtól.

A kislányuk már kint született. Amint a babázás engedte, Ágnes ismét terepre kívánkozott, de a szovjet oktatási minisztériumot sokáig hiába bombázta a kérvényeivel.

– A finnugor népek ugyanis az úgynevezett Gulagzónában találhatóak, ahol a politikai és köztörvényes foglyoknak voltak a zárt lágerei, és nem akarták semmiképpen sem, hogy egy külföldi esetleg a vonat ablakából megpillantsa a barakkokat. Szerencsére meghívtak Észtországba egy konferenciára, ahol megismerkedtem az ottani néprajzi múzeum igazgatójával. Elmondtam neki, hogy nincsen olyan évszak, amikor én pont jókor jelentkeznék expedícióra. Ez 1990-ben történt, ez volt az utolsó év, amikor Észtország még a Szovjetunióhoz tartozott. Azt mondja nekem az igazgató: „Te, figyelj, ti, magyarok ugyanolyan akcentussal beszéltek, mint mi, észtek, fiatal nő vagy, hát semmi probléma, elkérem az egyik észt diáklány diákigazolványát, mostantól kezdve téged Tiiának hívnak. Így is történt. Tiiaként, észt egyetemistaként érkeztem meg a Volga folyó mentén elterülő Mari Köztársaságba, ma Mari El a hivatalos neve.

A lehető legszerencsésebb évek következtek a finnugorkutatók számára, hiszen a Szovjetunió szétesését követő tíz évben a külföldieket korábban – és azóta sem – látott szabadsággal hagyták utazni az országban. Ágnes kutatásait a Néprajzi Múzeum is támogatta útiköltséggel, napidíjra nem volt szükség, hiszen az Urál hegység innenső vagy túlsó, szibériai oldalán családoknál élt. De vajon hogy tudott egy ilyen ősi hiedelemrendszer ennyi évszázadon át élő, eleven része maradni a mindennapoknak, ráadásul úgy, hogy tiltották?

– A kereszténység előtti vallások rugalmasak, sok olyan életszerű elemet is beépítettek, amely korunkra jellemző. Számtalanszor előfordult, hogy amikor megkérdezem egy sámántól, milyen segítő szellemmel gyógyította meg a beteget, akkor leírt egy fehér köpenyes, sztetoszkópos figurát. Másrészt, úgy gondolom, az emberi természet már csak olyan, hogy minél inkább tiltanak valamit, annál hevesebben érdekli. Ágnes olyan rejtélyes utakra tévedt a távoli tajgában, amelyeket az értelem követni nem bír, valamilyen felfoghatatlan összefüggésben mégis minden a helyén van, érthetetlenül és logikusan.

– Én akkor kezdtem, ha nem is az értelmemmel, inkább a lelkemmel érteni, amikor életemben először megérkeztem a szibériai tajgában egy két-három sátorból álló szálláshelyre. Tél volt, és hideg. És ott, a szibériai égbolt alatt valahogy az volt az érzésem, talán mert annyira tiszta a levegő, hogy közelebb vannak a csillagok. A sámánizmus nem vallás, a szónak abban az értelmében, hogy nincsenek tételes dogmái, inkább hiedelmek egymásra rétegződése. Az Urál európai oldalán, ahol földműveléssel, állattartással kezdtek foglalkozni évezredekkel ezelőtt, a sámánok eltűntek, helyüket átvették az áldozópapok. A szibériai oldalon az obiugor és uráli népeknél, ahol a zsákmányoló gazdálkodás – tehát gyűjtögetés, halászat, vadászat, réntartással kiegészülve – megmaradt, ott a sámánizmus a mai napig él. Szertartásokat vezetnek, gyógyítanak, jósolnak, megmondják, mi az időszerű. Az emberek minden gondjukkal, bajukkal a sámánhoz fordulnak. A hitük szerint a betegséget nem vírus okozza, vagy baktérium, hanem az ember valami olyasmit tett, ami miatt a betegség szellemét küldte rá valamelyik istenség. Mondjuk vadászat során megsértett egy tabut, és több állatot ölt, mint amennyire szüksége volt.

Próbálom elképzelni a fiatal, budapesti kutatót, aki a disszertációját írva először találkozik sámánokkal a tajga csillagos ege alatt.

A teljes cikket a Nők Lapja 2018/51-52. lapszámában olvashatjátok el. A magazint december 17-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Vass Virág

Fotó: Németh Gabriella