„Minden nap tenni kell érte” - Közeli Dr. Nováky Erzsébet közgazdász, jövőkutatóval

Az emberi történetekben mindig rácsodálkozhatunk arra, hogy a betegség, a kényszer, amit akár sorscsapásnak is gondolhatnánk, hogyan válik lehetőséggé és szerencsévé. Nekünk, magyaroknak mindenképpen szerencsénk volt azzal, hogy Dr. Nováky Erzsébet a betegsége miatt közgazdász lett és jövőkutató, nem pedig kémikus, ami vonzotta volna. A jövőkutatás ebben az évben ünnepli alapításának ötvenedik évfordulóját, ennek kapcsán beszélgettünk vele. Rist Lilla interjúja.

Nováky Erzsébet

– Vegyész szerettem volna lenni – meséli csendes otthoni dolgozószobájában, amelynek egyik fala saját tudományos publikációival van tele –, mert a kémiaórákon a kedves tanárnőm, osztályfőnököm elbűvölt azokkal a kísérletekkel, amelyek során két anyagból valami egészen új harmadikat hozott létre. Már akkor felfigyeltem arra a különlegességre, hogy az anyagok, a dolgok, de még az emberi érzelmek is viszonylag rövid idő alatt át tudnak alakulni valami egészen másba, újba. Csakhogy a fizikai állapotom, a gyermekbénulás miatt nehezen jártam, ezért olyan egyetemet kellett választanom, ahol nem volt szükséges vándorolni egyik épületből a másikba. A Közgáz ilyen volt, és ezért oda jelentkeztem. Mivel minden tárgyból jó voltam, sikeres felvételi vizsgát tettem, és 1970-ben terv-matematikus közgazdászként végeztem.

– Nagyon szigorúak voltak a szülei?

– Hála istennek, nagyon. Ez nemcsak a teljesítményemre hatott, hanem az egészségi-fizikai állapotomra is. Nem sajnáltak, nem engedték, hogy ellustuljak, a kijelölt házi munkákat nekem is el kellett végezni. Ha állandóan óvtak volna, akkor ma már aligha tudnék járni, így viszont a fizikai állapotom nem gátol abban, hogy még most is tartsak előadásokat.

– Könnyen vette a lelke, hogy le kellett mondani a kémiáról?

– Igen, ez nem okozott traumát, mert édesapám – aki gépészmérnök és közgazdasági mérnök volt – egyik szakterületében mélyedhettem el. Az egyetem elvégzésekor Kovács Géza professzor, a Népgazdaság Tervezése Tanszék vezetője meghívott a tanszékre, hogy ássam bele magam az akkor kialakuló jövőkutatás módszertanába. Érzékeltem, hogy a jövővel, a még nem létezővel való foglalkozás ugyanolyan izgalmas lehet, mint amilyenek a kémiai kísérletek, hiszen a jövőalkotáskor valami újat, eddig még nem létezőt hozunk létre, még ha gondolati úton is.

– Biztos nem sok nő volt akkor a pályán a közgazdászok és a matematikusok között. Ma már a felsőoktatásban is több nő végez, mint férfi . Jelenti ez azt, hogy a nők szava erőteljesebb lesz a jövőben?

– Valóban több nő kap ma diplomát, mint férfi , de ahogy haladunk felfelé a szakmai hierarchián, úgy kezdenek elfogyni, és a legfelső vezetői pozíciókban szinte csak férfiakat találunk. Az ezredforduló tájékán úgy tűnt, ez a tendencia változni fog. Azt feltételeztük, hogy a huszonegyedik században nem a férfi as erőszak lesz a meghatározó, a dolgok nem hatalmi alapon dőlnek el, hanem sokkal inkább előtérbe kerül a megértés, az együttműködés képessége, amiben a nők sokkal jobbak. Sajnos azt kell látni, hogy napjainkban mintha erősödne az erőszak, a békétlenség. Ezt csak akkor lehetne mérsékelni, ha a nők a jó cél érdekében összefognának. Kis büszkeséggel tölt el, hogy nekem többször is sikerült ellentétes nézeten álló féllel addig tárgyalni, amíg mindketten úgy nem éreztük, hogy a másik álláspontja is elfogadható. De ez rengeteg időt vesz igénybe, és egyáltalán nem egyszerű. 2003-ban meghívtak Párizsba, hogy kibékítsünk két jövőkutatót. Nem volt könnyű, de végül sikerült. Mindkét nemnek meg kellene tartania a sajátos tulajdonságait, a jellemzőit, és így közelíteni egymáshoz. Az biztos, hogy nőként megsértődni és pityeregni tilos, hiába érzünk erre késztetést.

– A neveltetésének van köze ahhoz, hogy ilyen magasra jutott?

– Határozottan állítom, hogy igen. Édesanyám nagyon precíz volt, és erre szoktatott rá engem is. A sajtos stangliknak nálunk például éppen tizenegy centiseknek kellett lenniük. Ha rám bízta, és elrontottam, akkor rám szólt, hogy csináljam lassabban, de pontosan. A munkámban is valami hasonló elv érvényesül. A végsőkig törekedtem arra, hogy a kezemből kiadott tanulmányban egyetlenegy hiba se maradjon (néha mégis maradt). Ez sokszor túlzott maximalizmus, de így legalább volt miből engedni, a perfekcionizmusból kicsit kibillenni, amit leginkább a férjemnek köszönhetek. Ő ugyanis pszichiáterként sokkal megengedőbb személyiség. A szülei elváltak, és hol az édesanyjánál, hol az édesapjánál lakott gyerekkorában, így megtanulta a sokféleséget megérteni. Talán ennek köszönhető, hogy annyiféle embert el tud fogadni. Egyébként nem gondoltam, hogy valaha is lélekbúvár férjem lesz.

Az interjú folytatását a Nők Lapja 2018/45. lapszámában olvashatjátok el. A magazint november 7-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Bulla Bea