Három kiló tizenkét deka - Tegzesné Bibó Borbála mesél édesapjáról, Bibó Istvánról

A huszadik század talán legjelentősebb magyar gondolkodójának minden törekvése, útmutatása egy szabad, demokratikus ország építésére irányult. Bibó István bátor és tisztességes tudott maradni mindvégig egy olyan korban, amikor egymást váltották a diktatúrák. És mindemellett a lánya tanúsága szerint egy derűs, humoros, igazán jó ember volt. Hulej Emese interjúja.

tegzesné bibó borbála

– Hogyan emlékezik az ötvenhatos forradalom kitörésére?

– Akkor kezdtem az iskolát, amit már nagyon vártam, ezért nem örültem, amikor egy reggel arra ébredtem, hogy nem kell iskolába menni. Később ezt felváltotta valami kellemes izgalom. Nagy volt a jövés-menés, és bár a felnőttek beszélgetéséből nem sokat értettem, éreztem a vibrálást, az izgalmat és azt, hogy most valami különleges történik. Később bejött a nagyapám Leányfaluról, és mivel háborút átélt ember volt, az egész családot összegyűjtötte az ő Bimbó úti lakásukon. Nekünk, gyerekeknek az is kaland volt. A férfiak szereztek egy süldő malacot, és az én püspök nagyapám, jogvégzett tudós apám, és szintén jogvégzett nagybátyáim álltak felette tanakodva, hogy is lehetne ebből élelmet előállítani. Ott, a konyhában dolgozták fel, kínos keservesen.

– Történtek félelmetes dolgok is?

– A kamra ablakából láttuk, hogy ég a levéltár. Ijesztő volt, ahogyan a lövések is, és a történetek, amiket a férfiak meséltek, hogy mit láttak, hallottak a Margit körúton. Volt, hogy az ágyból kiugorva mentünk a pincébe, a papám, aki kicsi gyerekkel nemigen tudott mit kezdeni, akkor és ott gépelni tanított, és sakkozott velem. November másodikán olvasták be a rádióban a Nagy Imre-kormány névsorát, roppant büszkén hallottam a nevét. Nem tudtam, mi az, hogy államminiszter, de úgy gondoltam, nagy dolog lehet. Nem is értettem, hogy a mamám miért sírja el magát.

– A forradalom emlékezetes epizódja, ahogy Bibó István ül a Parlament egyik szobájában, és világszerte ismert kiáltványát gépeli. Hogyhogy önök nem mentek a jugoszláv követségre a többiekkel?

– Azon az éjszakán, amikor bejöttek az oroszok, felhívták a papámat, hogy menjen a Parlamentbe, mert minisztertanács lesz. Mire beért, már nem talált senkit. Később elmesélte, hogy miközben írta a kiáltványt, bejött egy kiskatona, kérdezte, ki ő és mit csinál. Ő megmondta, de nem bántották, még ki is engedték. Akkor vitte el a legitim magyar kormány nevében írt felhívását a környező követségekre. Azt mondta, az amerikai követségen gondterhelten fogadták, nagyon megkönnyebbültek, hogy nem akar ott maradni…

– 1957 májusában tartóztatták le.

– Éjjel jöttek, feldúlták az egész lakást, elvitték az írógépet is, amit különösen fájlaltam. Elköszönhettünk tőle, nekem azt mondta, legyek jó, fogadjak szót anyámnak. Ezután másfél évig azt sem tudtuk, él-e, hal-e, majd ötvenkilencben életfogytiglanra ítélték. Én azt akkor fel sem tudtam fogni, azt meg végképp nem értettem, miért örül ennek mindenki. Csak később tudtuk meg, hogy hajszálon múlt a halálos ítélet.

– Mindehhez jött a teljes vagyonelkobzás.

– Mindent elvittek, de szó szerint mindent. A papám nagy könyvszekrényének a nyoma évekig megmaradt az ajtófélfán. Nem sokkal később Illyés Gyula és Sárközi Márta (Molnár Ferenc lánya, Sárközi György özvegye – a szerk.) végigjárta a bizományi boltokat, és visszavásárolt mindent.

– Édesanyja, Ravasz Boriska a Baár–Madas gimnázium legendás tanára volt.

– Latin–történelem–magyar szakos, magasan képzett, kiváló pedagógus volt. Szekfű Gyulánál doktorált történelemből. A Baár–Madas államosítása után az ötvenes években kihelyezték egy szentendrei általános iskolába, később áthelyezték Kőbányára a növényolajipari technikumba. Ott is megtalálta a hangot mindenkivel, egészen az igazgató-helyettességig vitte. Ebből a pozícióból penderítették ki a forradalom után. Levelező tagozaton, estin is tanított, érettségiztetett, rengeteget dolgozott, hogy valahogy megéljünk. Éppen ezért magától értetődő volt, hogy velünk ne legyen probléma, tanuljunk rendesen, vigyázzunk magunkra és egymásra, lássuk el a háztartást. Elnézem az unokáimat, hogy ők ehhez képest mennyire meg vannak kímélve… De nekünk az volt természetes. Voltak nagyon nehéz helyzetek. Egy nap hozták a szenet és a fát, nekem kellett átvennem. Sötét, rossz arcú férfiak hordták a pincébe a kosarakat, és nekem, nyolc-kilenc éves kislányként az volt a feladatom, hogy húzzam a strigulákat, figyeljem, nem rakják-e a lábukat a mérlegre. Hogy nem csalnak-e… Szörnyű volt, félelmetes, mégsem mondhattam, hogy ezt nem csinálom.

– Jól tudom, hogy hárman voltak testvérek?

– A nővérem, aki a háború alatt betegen született, ötvenháromban meghalt. A nyolc évvel idősebb bátyám lett a pótapám a börtönévek alatt.

– Az unokái készítettek egy filmet az ön visszaemlékezései alapján, abban volt egy különösen megrendítő történet. Az édesapjuknak csak háromkilós csomagot küldhettek a börtönbe, de a postán kiderült, hogy amit otthon összeraktak, tizenkét dekával több. Márpedig akkor nem adják oda neki. Mikor ön sírni kezdett, a postás elolvasta, hová megy a csomag, és ráírta: 3 kg. Ebben az epizódban sok minden benne van…

– Belém égett ez a történet, mert az van benne, amit később is számtalanszor megtapasztaltunk. A mérhetetlen szolidaritás. Az, hogy én a saját helyemen itt és most ezzel tudok segíteni.

A cikk folytatását a Nők Lapja 2018/42. lapszámában olvashatjátok el. A magazin október 16-tól kapható az újságárusoknál.

Szöveg: Hulej Emese

Fotó: Bielik István