„Az én szerelmem az úszás” - Címlapinterjú Hosszú Katinkával

Egy furcsa álmot hozó délutáni pihenés után egy kellemes bisztróban találkozott Szegő András Hosszú Katinkával, aki mentes ásványvizet rendelt, kollégánk pedig szénsavasat. Aztán az úszónő még a pincér után szólt, hogy kérne egy cézársalátát is.

Hosszú Katinka

– Ugye nem baj, hogy interjú közben eszem is? – kérdezi. – Attól még tudunk beszélgetni.

– Katinka drága, szerintem ön minden körülmények között tud beszélgetni.

– Azaz be nem áll a szám? Lehet. Beszélgetni tényleg szeretek. Azt nem szeretem, ha csak kérdeznek, és nekem csupán válaszolnom kell. Az olyan, mint egy kihallgatás. Én például mindig visszakérdezek. Ugye észrevette már?

– Úgyszólván… Csak azt nem tudom, hogy valóban érdeklik-e a válaszok, vagy inkább kedves, udvarias gesztus ez.

– Nem tudom, mennyire vette észre, túlzottan kedves azért nem vagyok.

– Ezt éppenséggel észrevettem, például amikor tizedszerre veszi fel a telefont…

– Persze, hogy érdekelnek a válaszok, mert azokból esetleg tanulhatok. Abból, hogy elmondom, nem tudom, hányadszorra, hogy mi is van velem, az égvilágon nem okulok semmit.

– És kell folyvást okulnunk?

– Nekem, úgy látszik, kell. Még annyi a talány, annyi nyitott kérdés van előttem, hátha összecsenek ezekből valami bölcsességet…

– És ezen, gondolja, múlik bármi is, Katinka kedves? Okosabban fogunk élni általa?

– Szerintem sok függ attól is, mi hogyan állunk hozzá. Adott egy-egy jó vagy pocsék helyzet, kérdés, mi mit hozunk ki belőle. Láttam néhány birkózóversenyt, és nagyon tetszett, amikor egy birkózó, akit az ellenfele már megdobott, még a levegőben visszafogott, és mire földet értek, már ő volt felül. Ez nagy tanulság, a legreménytelenebb helyzeteket is képesek lehetünk a magunk javára fordítani, ha nem a menekülést, hanem a lehetőséget keressük.

– De van, amikor kiderül, hogy bizony jobb lett volna menekülni…

– Persze, sokszor nem tudjuk, hogy éppen mi lesz a jó, és mi a kelepce, de akkor is valamibe bele kell vágnunk. Abból lehet még akár jó is. Ha nem teszünk semmit, abból maximum egy nagy semmi lesz. Hogy telt a nyara?

– Pocsékul. És önnek?

– Az már jó volt. Jó volt, hogy három hónapot Los Angelesben töltöttem, aztán jó volt az Európa-bajnokság, hogy tudtam nyerni.

– Miért ment el?

– Túlontúl nagy zaj volt körülöttem. Hajcihő…

– De ebben ön is valamennyire ludas volt…

– Ééén?

– Ön eleve rendkívüli, szabálytalan, kiragyogó csillagjelenség, emellett szerintem korábban a kelleténél kicsivel nyilvánosabb magánéletet élt, így nem csoda, hogy amikor az álompár már nem álompár, az jobban érdekli az embereket…

– Ebben van igazság… De akkor már, mint az a bizonyos birkózó, a levegőben voltam, és csak arra törekedtem, hogy viszonylag épen kerüljek ki az akcióból. Kerestem egy kis csendet, elutaztam valahová, ahol tudok nyugodtan dolgozni, és tisztázhatom magamban a történteket.

– Gondolta, egymagában ez könnyebb lesz? Mert mások ilyenkor keresik a vigaszt nyújtó helyeket, a családot, barátokat…

– Ezeken én akkor már túl voltam. Igazából mindent, amit tudtam, kibeszéltem már magamból, tudtam azt, hogy innentől nekem időre van szükségem, hogy összekapjam magam. Ha örvénybe kerül az ember, és kapkodni kezd, csak belegabalyodik, az egyetlen kiút, ha hagyja magát lerántani a mélységig, és onnan más irányba elrúgja magát. Ezt tettem. Mi más választásom volt?

– Néhány száz… Ön mindenben ügyes, talpraesett, tehetséges.

– Ez volt a leggyorsabb.

– Nem is esett pánikba? Ilyenkor az a legnagyobb vész. A kapkodás.

– Én valahogyan tudom belülről is, kívülről is szemlélni magamat, így szerencsére a fejemet soha nem veszítem el. Bármely nagy problémám is van, én nem az átmeneti bajelhárítás lehetőségeit keresem, hanem azt, hogy honnan ered, és tövestől akarok attól megszabadulni.

Az interjú folytatását a Nők Lapja 2018/41. lapszámában olvashatjátok el. A magazint október 10-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Kovács Szilvia