Szerelem a napi tennivalókból - Horváthné Illés Barbara mozgásnevelő élettörténete

Tizennégy éve dolgozik általános iskolás, halmozottan fogyatékos, mozgáskorlátozott gyermekek között az óbudai Csillagházban, amelynek öt éve a vezetője is. Segítőből maga is érintett lett, miután egy balesetben elvesztette a bal lábát. Mégis úgy véli: nem lesz senki jobb attól, ha fogyatékkal élőt kísér, vagy maga is azzá válik. Balázs-Piri Krisztina írása.

Horváthné Illés Barbara

– Az egykori kaszinóépületet földig lerombolták, és akadálymentes iskolaként épült újjá – mutatja be Barbara büszkén a birodalmát. Az óbudai kertvárosi utcában zöld lombok között áll a Csillagház: most augusztusi csend honol a falak között, ahol mozgásukban, képességeikben, kommunikációjukban igen sokféle, halmozottan fogyatékos diák tanul. De a cél éppen az, hogy természetessé váljon, hogy a másik – más. Más problémákkal, sokszor más világképpel, másfajta igényekkel – magyarázza Barbara.

VONZÁSOK ÉS VÁLASZTÁSOK

Mennyi titok rejlik a választásainkban is – gondolom, és Barbara, mintha meghallotta volna a ki nem mondott szavakat, egyetértőn bólogat. Ő is töprengett már azon, hogy vajon saját akaratunk visz-e minket, vagy néha sodródunk olyan feladat felé, amely később nyer csak értelmet.

– Ha az emberek meghallják, hogy valaki segítő szakmában dolgozik, rögtön rávágják, hogy hű, de klassz, bátor és önfeláldozó dolgot tesz. Pedig ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más: ugyanolyan küzdelmekkel és gondokkal. Úgy vélem, attól, hogy halmozottan fogyatékos gyerekekkel foglalkozom, és magam is érintett vagyok, önmagában nem leszek sem jobb, sem szebb. De hogy ki, mit hoz ki a sorsából, hogy nyitottabbak, empatikusabbak leszünk-e attól, amit átélünk, az tőlünk is függ. Életből csak egy van. A sors nagyon sok furcsa, különös, jó és rossz dolgot hozhat, amelyekből nekünk kell gazdálkodnunk.

A most negyvenhárom éves Barbara akkor gondolt erre először, amikor tizennyolc évesen elvesztette az édesapját, aki sebész volt. Nagyon fiatalon ment el, és Barbarát bántja, hogy keveset kérdezett a művelt, széles látókörű, nagy tudású embertől. Édesanyja – aki szintén az egészségügyben dolgozott – szerencsére mind a mai napig mellette van, támogatja, segíti lányát. Ő tanácsolta a gyógytornász szakmát, mert – az édesapa korai halála miatt – orvos semmiképpen sem szeretett volna lenni.

– Nehéz önmagunkat megítélni, de ismerőseim, barátaim, később kollégáim is azt mondták, hogy mindig is az átlagosnál több empátiával fordultam a környezetem felé. Az előítélet-mentesség megmutatkozott pálya- és párválasztásomban is, ahol sem a fogyatékosság, sem a kor nem jelentett szempontot. Sokat tanultam a felnőttellátásban gyógytornászként, többek között kardiológiai rehabilitáción, majd egyetemi szakon folytattam tanulmányaimat. A gyógypedagógus– logopédus diplomát is megszereztem. Végül egy barátom hívására a Csillagházba kerültem, mozgásnevelőként.

A Csillagház története külön regény. Milyen sors várt 1973-ban Magyarországon egy otthon vagy intézetben élő, halmozottan fogyatékos, mozgáskorlátozott gyermekre, a fejlesztés legkisebb esélye nélkül?! Egy bátor gyógypedagógus édesanya addig harcolt, amíg lehetővé nem vált, hogy kísérletképpen egy olyan iskola jöhessen létre, ahol a legnagyobb odafigyeléssel, szakmailag hitelesen foglalkoznak a sérült gyerekekkel. Ebből nőtt ki a 2012-ben önállóvá lett Csillagház, amely Budapesten és az agglomerációban az egyetlen ilyen jellegű tanintézet, és ahol idén ősszel is tizenkét osztályban hatvanhat gyermek kezdi meg tanulmányait. Tegyük hozzá: vidéken sem sok hasonló akad.

KOMMUNIKÁCIÓS AKADÁLYMENTESÍTÉS

– Amikor az igazgatónő 2012-ben nyugdíjba ment, engem választott utódjául a tantestület egyetértésével – folytatja Barbara a történetét. – Őszintén megrémültem a feladattól, talán el sem vállalom, ha nincs mellettem a barátnőm, akivel szinte tandemben osztjuk meg a feladatokat: negyven pedagógussal és tizenhárom asszisztenssel dolgozunk az öt-hat fős osztályokban. Kitűnő közösség, aki itt belekóstol a munkába, szinte biztosan itt ragad: szerelem lesz a napi tennivalókból, hiszen ez a pálya még a gyógypedagógiai szakmán belül is egyedülálló. Reggel nyolckor indul az élet; iskolabusz hozza a diákjainkat, vagy maguk a szülők kocsival. Délután négy óráig tartanak a tanórák, a gyerekek itt kapnak reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát. Van, aki önellátó, van, aki gondoskodásra szorul, csak pépes ételt ehet, akad, aki speciális diétán van, de még az étkezések is a fejlesztés szerves részei, hiszen figyelnünk kell többek között a kanál fogásakor a kéz izmainak megfelelő mozgására, vagy segítenünk kell a jó nyelési technikák kialakítását.

Bár általános iskoláról beszélünk, a képzési idő hosszabb nyolc évnél. A gyerekek sokszor már szinte fiatal felnőttként hagyják el az intézmény falait, a közösséget, ahol barátságok is születnek. Ettől az évtől működik a mentorrendszer is: egy-egy idősebb diák segíti azt az iskolába frissen belépő társát, aki több vagy más problémával küzd, hiszen itt a diákok rendkívül különbözőek mozgásukban, képességeikben, kommunikációjukban. Ez segítséget jelent a kicsiknek és felelősséget a nagyobbaknak: a Csillagházban dolgozók nemcsak azt tartják fontosnak, hogy minden gyerek egyéni képességeihez mérten fejlődjék, hanem azt is, hogy a diákokból jól működő osztályközösségek, igazi kortárs közösségek alakuljanak.

Kilépünk Barbarával az erkélyre, ahonnan jól látjuk az iskola udvarán a játszóteret, amely rövidesen akadálymentes közösségi tér lesz. Együtt játszhatnak itt az ép gyerekek halmozottan fogyatékos, mozgáskorlátozott társaikkal. Elképzelve a derékmagasságban megépülő homokozót, először jut eszembe, hogy egy kerekesszékben ülő gyerek képtelen lenne lehajolni egy „normál” homokozóhoz, mint ahogy számtalan más játék is elérhetetlen számára.

Barbara élettörténetének folytatását a Nők Lapja 2018/37. lapszámában olvashatjátok el. A magazint szeptember 12-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Balázs-Piri Krisztina

Fotó: Bulla Bea