Tévés kedvenceink: Winkler Nóra

Kiállítás, színház, irodalom – ha kultúráról van szó a televíziózásban, az ő neve összefonódik ezzel a fogalommal. Szikrázó egyéniség, sok energiával, szenvedéllyel, valódi érdeklődéssel a szavai mögött – ma is a kultúra nagykövete, csak ma már nem a televízió képernyőjén. Szegő András interjúja.

Winkler Nóra

– Mindenki szép csendben vacsorázott egy étteremben, amikor ön belépett, és egy pillanat alatt felszikrázott a terem, élénkebb lett a hangulat, és ön felé kezdtek tekingetni az emberek. Egy kedves kolléganőm így mesélte…

– Tényleg? Köszönöm a megfigyelését! Hol történt?

– Azt nem mondta, csak azt, hogy milyen erős volt a jelenléte hatása… Egyébként még nem vette észre?

– Tudom, hogy képes vagyok hatni, vagy van kisugárzásom, de nem ezt figyelem állandóan. Néha érzem, most jól sikerült a pillanat, teremtődött egy aura, létrehoztam a helyzetet, ami egy adott munkának, interjúnak, aukciónak, megbeszélésnek épp a legjobbat teszi. Néha szikrázik, élettel teli minden, de ettől máskor még érezhetem magam elakadva, vagy tanácstalan kis hülyének.

– Egyszer részt vettem a hajdani legendás Kultúrház egyik stábülésén, és rögtön észrevettem, hogy a sok, ugyancsak exhibicionista televíziós között is mennyire domináns személyiség, mennyire fontos a véleménye.

– Annak a műsornak nagy erőssége volt a csapatunk. Sokféle ember tudta őszintén, valóban beleadni az ötleteit, és jót tettek neki a szisztematikus belső vitáink. Az én véleményem is markáns volt, pláne mert én vittem arccal a műsort. Az exhibicionizmus nyilván alap ebben a szakmában, jó, ha olyan a személyiséged, amire figyelnek, de önmagában az adottságba nem szabad beledőlni. Olyan, mint termőföldet örökölni. Alapnak jó, de akkor lesz belőle hosszabb távon bármi eredmény, öröm, igazi siker, ha dolgozol vele, sokat és folyamatosan.

– Ennyire céltudatos?

– Inkább úgy mondanám, hogy teljesítménytudatos vagyok. Fel kell készülni, gondolkodni, gyakorolni, és ezek mellé persze odatenni a tehetséget – de valahogy így együtt, ezt mind.

– Nekem leginkább az imponált önben, hogy azon nagyon kevesek közé tartozott, akik merték, tudták vállalni az érzékiségüket. Akkoriban a legimádnivalóbb tévés lányok is inkább kedvesek, szemérmesek, szendék, visszafogottak voltak, ön pedig úgy járt, úgy játszott a hajával, olyan huncutul mosolygott, esetenként szenvedélyesen nézett riportalanyára…

– Így látott? Érdekes… Olyan tudatosság biztosan nem volt bennem, hogy ezt aztán én érzékin fogom csinálni. Magabiztos lettem benne, és összességében rájöttem, hogy úgy jó ez, ha igazin csinálom, ha nem egy műsorvezetői szerepben vagyok, hanem normálisan létezem, figyelek, kérdezek, megmutatom, hogy hat rám, amit épp átélek benne. Szerencsére ez magával tudta ragadni a nézőket is. Az a kíváncsiság, ami engem vitt, a nézőinkben is érdeklődést ébresztett könyvek, filmek, képek, koncertek, jelenségek, emberek iránt. Egyébként másokban is ez érdekel, ez a személyes tűz, jelenlét, karakter, a saját autonóm világ.

– Ugyanakkor a tévézés rengeteg külső kötöttséggel jár. Műsoridő, kamerák, szabályok…

– Én éppen ezt imádtam. Ezt a kettősséget. Hogy erős keretek vannak, amelyeket érteni kell, megjegyezni, tisztelni, pontosan tartani – kamerák helye, nézésirány, fények, mondatok, artikuláció, egy stúdió komplett koreográfiája, szigorú időkeretek –, ugyanakkor, ha ez pipa, létrejöhet az a tér, amelyben már tudom az egyéniségemet, látásmódomat érvényesíteni.

– Ez olyan bonyolult, mint egy szonettírás…

– Jó a hasonlat.

– Ön hogyan került a tévéhez?

– Előtte rádióztam, olykor-olykor feltűntem a képernyőn, és aztán szólt valaki, hogy a tévében szerveződik a Kultúrház című kulturális magazin stábja, nincs-e kedvem megpróbálni. Volt. Jelentkeztem, és kiválasztottak.

A teljes interjú a Nők Lapja 2018/37. lapszámában olvasható. A magazint szeptember 12-től keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Pályi Zsófia