„Soha nem fogok belenyugodni, hogy elvitték a gyerekeinket” – Egy család története, akiknek mi is segíthetünk

V. Kulcsár Ildikó januárban kapott egy levelet egy édesanyától. Az ő családjának története következik, akiknek most mindannyian segíthetünk (a lehetséges segítségnyújtás részleteiről a cikk végén találtok pontos információt).

József Attila édesanyja sokszor kesergett, miközben ötéves Attiláját Öcsödön verték a nevelőszülők, hogy a „menhely” nem a nyomorgó édesszülőket támogatja, inkább elveszi a gyerekeiket, és idegeneknek fizet, amiért vállalják a velük való törődést. Vajon mit szólna a „Mama” hét, mai testvér sorsához, akik nem ölelhetik meg az édesanyjukat elalvás előtt, mert a legkisebb csecsemőotthonban, a többiek nagy létszámú gyermekotthonban hajtják álomra a fejüket? V. Kulcsár Ildikó írása.

Ritkán fordul elő, hogy az újságíró beavatja az olvasóit egy cikk születésének körülményeibe. Nekem is magyarázták, én is tanítottam, hogy nem az a lényeg, hány telefon, találkozás – lelohadás és új nekiveselkedés – kell az elkészítéséhez, hanem az, hogy önt, kedves Olvasó, megérinti-e az üzenet… Ezúttal mégis elmondom, riportot készültem írni hét testvér állami gondozásba vételéről – úgy kell mondani: „nevelésbe vételéről” –, amelyben megszólalnak a fontos szereplők, ütközhetnek a vélemények, mert az édesanya januárban érkezett levele olyan volt, mint egy fuldokló jajkiáltása. A segítségemet kérte, belehal a gyerekei hiányába… Csakhogy egy riport „működésképtelen”, ha a főszereplői, esetünkben a gyerekek némák maradnak. Mert bizony sok telefonbeszélgetés után sms-t(!) kaptam a gyermekvédelmi gyámjuktól: „A csoportvezetőmmel és kollégaimmal hosszan megbeszélve úgy döntöttem, hogy nem nyilatkoznék, és a gyermekeknek sem engedélyezem”, pedig a szociális és gyermekvédelmi főigazgatóság tiszteletreméltó gyorsasággal adott engedélyt a nyilatkozatához. Sakk-matt. A „gyermekvédelmi gyám a nevelésbe vett gyerekek törvényes képviselője, ő viseli az ehhez kapcsolódó jogokat, kötelességeket…” Nem maradt más hátra, mint hogy megszólaltassam az édesanyát, akinek senkitől sem kell engedélyt kérnie, hogy beengedjen az otthonába, beszéljen az életéről, és elmesélje a férjével a történetet a saját szemszögükből.

ELSŐ TALÁLKOZÁS – AZ ÚT KEZDETE

Amikor ajtót nyit, nem akarom elhinni, hogy ez a „kislány” hét gyerek édesanyja. Vékony, mint egy kamasz, a szeme óriási, a mozdulatai rebbenők.

– Soha nem fogok belenyugodni, hogy elvitték a gyerekeinket – mondja elkínzottan, majd megmutatja az apró, tiszta, nagyon szegény földszinti otthonát. Előtte kicsi udvar, sokat játszhattak ott a gyerekek.

– Meg kellene erősödnie! – mondom, mire a férje némi matatás után fényképet vesz elő.

– Nézze, milyen jó húsban volt, amikor megismertem! Ugye, csinos? – mondja szeretettel –,csakhogy szörnyen lefogyott, amióta elvitték a gyerekeinket – fejezi be elkomorodva. A kedves szavaktól az édesanya felenged, és  elmeséli, hogy a nagymamájától kapta a lakást, aki felnevelte.

– Ő törődött velem, mert anyukám mindig dolgozott, elvégeztem a nyolc osztályt, bár szakmát nem tanultam. Elfogadta a nyolc évvel idősebb, állami gondozásban felnőtt, rendes férjemet is, aki szorgalmasan ápolta őt a halála előtt.

Csakhogy a „dédimama” magával vitte a sírba a békességet, a távozása után dosztojevszkiji tragédiák követték egymást. A fiatalasszony édesanyjának párja felakasztotta magát, és az anya tartozásai úgy felhalmozódtak, hogy veszélybe került az otthona. A fiatal pár kölcsönt vett fel, hogy kisegítsék – jelzálog került a kicsi lakásukra –, amit nem tudtak fizetni, hiába dolgozott a férj három műszakban. Végül a Nemzeti Eszközkezelő megvásárolta a lakást. Közben sorra születtek a gyerekek – mindegyiket szeretettel fogadták –, de a gondok is sokasodtak a legnagyobb fiukkal, aki a szülők szerint nagyon megváltozott kiskamaszként. Egyre többet járt azt iskola mellé, csak a haverjaira hallgatott, ellenséges lett az öccseivel, pedig szerette őket, ostobaságot ostobaságra halmozott. „Viccből” eljátszotta egy haverjával, hogy öngyilkosságot követ el, ezzel riogatta az érte aggódó felnőtteket. Az édesanya érezte, nem ura a helyzetnek, tehát önként, a férjével egyetértésben kért segítséget a gyermekjóléti szolgálattól. Ma már azt mondja: „Bár ne tettem volna!”.

MÁSODIK TALÁLKOZÁS – MIÉRT ENGEM BÁNTANAK?

Az apparátus beindult. A nagyfiú egy átmeneti otthonban tanult tovább, ott is lógott az iskolából, és hazaszökött, később családmegerősítő programba kerültek (egyik menedzser váltotta a másikat). Aztán a fi út ideiglenes hatállyal kiemelték a családból, amivel a szülők is egyetértettek – ez harminc napig érvényes –, ám ő ismét hazaszökött a gyermekotthonból.

– Hirtelenjében sokan törődtek velünk, amit úgy éltem át, hogy rengeteg főnököm lett, akik a hibáimat keresik – mondja az édesanya. – Pedig imádom a gyerekeinket, gondoskodtam is róluk az anyagi helyzetünknek megfelelően, a legjobb tudásom szerint. Kezdetben fel sem merült bennem, hogy a hat kicsit is elvehetik! Egyébként a segítők egy része olyan hangnemben beszélt velem, ahogy emberrel nem szokás… Pedig én is az vagyok, még ha sokgyerekes és szegény is. Köteleztek, hogy pszichológushoz és fejlesztőfoglalkozásokra vigyem több gyerekemet, amit egy ideig teljesítettem, később nem. De azt nem kérdezték, miért követtem el a „bűnt”! Hát azért, mert mindig délelőttre kaptak időpontot, ami azzal járt, hogy hiányoztak az óvodából, iskolából. Én azt gondoltam, kisebb balhét hozok a fejemre, ha a különfoglalkozásról hiányoznak. A sok felelősségre vonástól egyre jobban megvadultam, s persze attól is, hogy voltak segítők, akik hitelt adtak mindenféle szóbeszédnek. Egy rosszakarónk elterjesztette, hogy drogozom, ami nem igaz. Gondolja, hogy a férjem, aki állandóan dolgozik, és nem iszik, mint a férfiak jó része, szeretne egy drogos feleséget? Az egyik óvodás kisfiam arcán volt egy ütésnyom, amire azt mondták, szülői bántalmazás. Butaság! Hogy bántanánk azokat, akikért élünk? Legfeljebb a fenekükre csaptunk néha. Már nem tudom, mióta vizsgálja az „ügyet” a rendőrség, de ami nem történt meg, azt nem lehet bizonyítani… Képzelje el, egy idő után annyira féltem, hogy a férjemen kívül senkinek sem mertem elmondani, hogy várandós vagyok a hetedikkel, aminek mi örültünk!

– A helyemben mindenki megkérdezné: hogyan mertek hét gyereket vállalni? – szólok közbe csöndesen, mire felragyog az arca.

– Büszke vagyok, hogy hét gyereket hoztam világra! Mindig arra gondoltam, ha a Jóisten nem akarta volna, hogy megszülessenek, akkor nem érkeztek volna. Gyakran hallottam, sok nő nem tud szülni, és örültem, hogy nekem sikerül. Amíg nem kértünk segítséget idegenektől, segített a Jóisten, megvoltunk, most bajba kerültünk. De az életem árán is megküzdök a gyerekeimért!

– A hét gyerek az életműve?

– Pontosan.

SOKADIK TALÁLKOZÁS – A GYEREK ÉRDEKE

Ketten ülünk a kicsi konyhában. Az édesanya nyugodt, sűrű haja frissen mosva keretezi a rendületlenül elkínzott arcát, hízott egy kicsit, dolgozik, és szívesen hordja a ruhákat, amelyeket jó emberektől gyűjtöttem neki. Úgy tűnik, megértette, a gyerekei „hazagondozásának” fontos feltétele, hogy kiegyensúlyozott legyen. Korábban, a hivatalos értesítéseket, felszólításokat gyakran nem is értve, úgy viselkedett időnként, mint egy kölykeiért küzdő vad. Megfenyegette a gyámhatóság vezetőjét, és a harcosságával maga ellen hangolta a gyermekvédelmi apparátusban dolgozók többségét. Ám amióta a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány kiváló szakemberei megfellebbezték a határozatot – krízishelyzetekben is segítik –, és a másodfokú gyámhatóság elé került az ügy, kicsit bizakodik. Közben kitartóan látogatja a csemetéit a gyermekotthonban, rendszeresen jár a csecsemőotthonba is a legkisebbjéhez, akiért nagyon aggódik, mert sokat beteg, és mosolytalan. Az idei nyári szünetben hazavihette a nagyobbakat, akik olyan jó mentális állapotban tértek vissza, hogy a nevelőjük javasolta, maradjanak otthon augusztus végéig.

Most szakítsuk meg egy pillanatra a történetet, hogy megismerjük az alapítvány létrehozójának, dr. Gyurkó Szilviának a véleményét!

– Amikor az anya segítséget kért tőlünk, azért fellebbeztük meg a hét gyermeke nevelésbe vételére vonatkozó határozatot, mert durva hibákkal szembesültünk – mondja az ismert gyermekjogi szakértő. – Nem egyedi érveket sorakoztattak fel gyerekenként, hanem a problémás nagyfiúra vonatkozó érveket ismételték meg a kisebbek kapcsán, ráadásul bizonyítatlan állítások is szerepeltek a határozatban. Erre a beadványunkra nem jött válasz. Fellebbeztünk a másodfokhoz, ám erre sem kaptunk időben választ, tehát az Emberi Erőforrások Minisztériumhoz, konkrétan a miniszter úrhoz fordultunk, aki felszólította a másodfokú gyámhatóságot a döntéshozatalra. Várakozunk… Az ügynek az a legrosszabb üzenete, hogy az anya segítségért fordul a gyermekvédelmi szervekhez egyetlen gyereke ügyében, aztán segítség helyett elviszik mind a hetet. Természetesen fontos a szülők együttműködése, de attól nem lehet együttműködési készséget várni, aki beszorítottnak érzi magát, és fél. Ez nem segítő és segített viszony. Akkor sem, ha a szülőknek alacsony az iskolázottságuk… Sokszor tapasztaljuk, hogy a szülők megfegyelmezésére hoznak döntéseket, de ez nem nevezhető gyermekvédelemnek, amelynek az lenne a legfőbb célja, hogy a gyerek érdeke, alapvető szükséglete érvényesüljön. Ehhez képest e kicsi gyerekek súlyos bántalmazásokat szenvedtek el egy gyermekotthonban (hasba rúgás, égési nyomok, egyikükkel vizeletet itattak, nem sorolom…), ami miatt levélben fordultunk az intézmény igazgatójához, de érdemi választ nem kaptunk.

DRÁMAI TALÁLKOZÁS – MAJDNEM TRAGÉDIA

Amióta a Nemzeti Eszközkezelő megvásárolta a lakást, a fiatal pár közösköltség- és bérletidíj- tartozása lassan, de folyamatosan nőtt. Törlesztgettek ők rapszodikusan, de az összeg idén nyárra egymillió-hatszázezer forintra növekedett. Tudom, vannak emberek, akik ha kell, kevesebbet esznek, de pontosan utalnak, ők inkább a gyerekekre költöttek a kevésből. Ám a „büntetés” iszonyatosan nagy lett volna, ha nem sietünk többen a segítségükre! Ugyanis az eszközkezelő épp a gyerekekre való tekintettel volt elnéző, de amikor elvitték őket, véget ért a tolerancia: két napon belül el kell hagyniuk a lakást! Nem részletezem az édesanya lelkiállapotát… A gyerekeket elvitték, kiteszik a lakásból, a kör bezárul. A kilakoltatás azt jelentette volna, hogy az imádott gyerekeit nincs hová „hazagondozni”! De vannak még csodák. Az eszközkezelő munkatársainak embersége, „A Város Mindenkié” csoport tagjának, Misetics Bálintnak a közreműködése és szerény közbenjárásom azt eredményezte, hogy hat hónap haladékot kaptak.

ÖSSZEGZÉS HELYETT – ADJUNK ESÉLYT!

Gondolom, sokan egyetértenek velem, hogy szegénységben, iskolázatlan szülők mellett is felnőhet ép lelkületű gyerek. Mert bizony azt soha, senki sem pótolhatja – mert nem lehet! –, hogy az öleli magához, az dicséri vagy szidja, aki világra hozta. Arról pedig mindenki hallott már, hogy a nevelésbe vétel, a gyermekotthoni elhelyezés nagyon drága, tehát ma is érvényes a „Mama” kérdése: Miért nem a vér szerinti szülőket támogatják hatékonyabban? Miért nem ők kapnak több esélyt?

De most kanyarodjunk vissza cikkünk főszereplőihez! Néhányan szövetkeztünk, hogy megsegítjük őket a tartozásuk összegével. Hiszen tiszta lappal tán nagyobb az esélyük arra, hogy visszakapják szegény gyerekeiket, akik ártatlanok, semmiről sem tehetnek… Kedves Olvasók, ha csatlakozni kívánnak hozzánk, a sárga keretben (a cikk jelenlegi, online verziójában lent, kiemelve – a szerk.) találnak egy számlaszámot, amelyet a kiadónk nyitott.

HAZAFELÉ VEZETŐ ÚT

Dr. Lantai Csilla, az EMMI Gyermekvédelmi és Gyámügyi Főosztályának helyettes vezetője

– A gyermekek ügyében még folyamatban van a gyámhatósági eljárás, de az biztosan elmondható, hogy a nevelésbe vételt minden gyerek esetén külön kell indokolni, akkor is, ha testvérekről van szó. A friss hírre pedig szívesen reagálok: örvendetes, hogy a gyermekotthon nevelője szerint a gyerekek kétheti otthonlét után olyan jó állapotba kerültek, hogy javasolta, a nyári szünet végéig maradjanak otthon. Hiszen a nevelésbe vételnek az a célja, hogy abban benne legyen a hazafelé vezető út, a hazagondozás is! Ezért kell félévente felülvizsgálni a nevelésbe vett gyerekek helyzetét az első két évben. Értesítettük a másodfokú gyámhatóságot, hogy hozzanak döntést mihamarabb, s ez rövidesen meg fog történni. A másodfokú gyámhatóságokhoz valamivel több ügyintéző került tavaly, mert rengeteg a munkájuk, kevés a szakemberük – nehéz találni megfelelőt –, s bizony nagy a kiégés veszélye. Ha a döntésük nem hoz nyugalmat a szülőknek, akkor meghatalmazott képviselőjük, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány bírósághoz fordulhat.

– Ha minden gyereket kiemelnének a családjából, aki lóg az iskolából, sokat hiányzik az óvodából, szegény, vagy egész nap szutykosan játszik az udvaron, egy kis faluban, megsokszorozódna a nevelésbe vettek száma.

– Ha egy gyermeket nem hanyagolnak el, ha nincs fizikai, pszichikai bántalmazás, akkor jobb, ha a családjában marad, mert ez a mindenek feletti érdeke. Persze a hazagondozott gyerekeknek szükségük van utógondozásra. Ha elmérgesedett a viszony a szülők és a területileg illetékes gyámhatóság között, akár azt is lehet kérni, hogy egy másik gyámhatóság foglalkozzon velük.

(Lapzártakor érkezett a hír, hogy a másodfokú gyámhatóság megsemmisítette a gyerekek nevelésbe vételére vonatkozó határozatot, és új eljárásra kötelezte az elsőfokú hatóságot.)

Eddigi támogatók – ön is segíthet!
Central Médiacsoport, Küllői Péter, Polgár András, Szatmári Ildikó, Varga Zoltán, V. Kulcsár Ildikó.
A számlaszám: 10918001-00000006-14620069
(UniCredit Bank Hungary Zrt) „Hét gyerek”

A cikk eredetileg a Nők Lapja 2018/34. számában jelent meg.

Szöveg: V. Kulcsár Ildikó

Fotó: Szász Marcell