Egy önként önkéntes lány - Molnár Luca élettörténete

Gyerekként sok mindenről álmodunk, kislányként gyakran hercegnőkről, gyönyörű ruhákról, de Molnár Luca képzeletében nem ilyen klasszikus képek jelentek meg, amikor kicsi volt, hanem valami egész más. Egy csúcs modern árvaházat képzelt, ahol szegény gyerekek kapnak meg mindent, amit csak lehetséges, luxuskörülmények között, úszómedencével. Rist Lilla írása.

Molnár Luca

Csúcs modern árvaház még nincs, de Luca már minden szabad hétvégéjét borsodi kis falvakban tölti, hogy hátrányos helyzetű gyerekeken segítsen. Igaz, csupán tizennyolc éves, és csak jövőre érettségizik, így viszonylag kevés lehetősége adódott az álom megvalósítására. A tanévnek már vége, nyári szünet van, amikor találkozunk, de most is készül Hernádszentandrásra, ahol a SZIA InDaHouse Hungary program központja épül. Elkísérte Benkő Fruzsina is, az InDaHouse alapítója, aki szociális munkásként dolgozott sokáig, aztán gondolt egy nagyot, és fiatal nőként teljesen egyedül hozott létre egy saját kezdeményezést.

CSALÁDI ÖRÖKSÉG

Vékony, szőke lány Luca, az arcán sok még a finom, gyermeki vonás, de a lelke korát meghazudtolóan felnőtt, tudatos és elkötelezett. Tizenhat éves kora óta önkénteskedik, és gyanítom, hogy a kötelező ötven órát már rég túlteljesítette. Nem is azért vágott bele, mert muszáj, hanem mert így esik jól, mert ez hoz feltöltődést és sikert.

– Négy testvérem van, két nagyobb és két kisebb – meséli Luca –, és a családomban hagyománya van a segítésnek, édesanyám és édesapám is önkénteskedett, senkitől sem idegen ez a munka. Kezdetben, amikor az első hétvégéket töltöttem Borsodban, kicsit aggódtak a szüleim, hogy miért kell ilyen messzire mennem, de mára megszokták, és értékelik, amit csinálok. Eleinte tanodás voltam, ami azt jelenti, hogy a hétvégéim azzal teltek, hogy a falu egyik kis termében foglalkoztunk iskolás gyerekekkel, együtt tanultunk velük, segítettük megírni a házi feladataikat. Mostanra azonban átkerültem a korai fejlesztő csoportba, szerettem volna kipróbálni, milyen kisebb gyerekekkel foglalkozni. Ez azt jelenti, hogy hétvégente három-négy másik önkéntes társammal együtt bejárunk több falut, és az ottani hátrányos helyzetű, főként roma gyerekekkel foglalkozunk. Egy nagy zsákban visszük a fejlesztő játékokat, mesélünk, rajzolunk, játszunk. A kicsik már várnak bennünket, lesik, hol jár a faluban az autónk, mikor érkezünk meg hozzájuk. Többnyire olyan családokhoz megyünk, akik még a környék korai fejlesztő házaiba sem jutnak el. A szülők is megszerettek minket, gyakran az egész család játszik velünk, a nagyok tanítgatják a kisebbeket, és közben maguk sem veszik észre, mennyit fejlődnek. Nagyon különfélék ezek a családok, különböző anyagi lehetőségekkel, vannak, akik kicsit jobban élnek, de olyan gyerekekkel is találkozunk, akiknek egyáltalán nincs játékuk. Semmilyen!

SZIVACSKORSZAK

– Épp ezek a gyerekek azok, akik a Biztos Kezdet Házba sem jutnak el, hiába működnek ott is nagyon jó programok – magyarázza Benkő Fruzsina –, mert a szüleiknek, különösen az édesanyjuknak az identitása legnagyobb részben az anyaságból származik. A programok puszta léte pedig azt sugallja nekik, hogy valamit elrontanak, valamit másképp kellene csinálniuk. Holott óriási jelentősége van annak, hogy ezek a kicsik kettő- négy éves korukban, ebben a szivacskorszakukban, sokféle ingert kapjanak. Ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy később az iskolában is jól teljesítsenek. Hívást éreztem erre a borsodi, északkelet-magyarországi vidékre, mert hiába van itt egyre több segítő jelen, a helyzet mégsem javul. Korábban szociális munkásként dolgoztam egy ifjúsági klubban, de úgy éreztem, nem tudtam igazán hatékonyan segíteni a gyerekeknek. Ezért vágtam bele abba, hogy saját programot hozzak létre. Nem volt nyertes pályázatunk, amikor elkezdtük az önkéntes munkát, mindenki a saját pénzéből utazott. Később sikerült elnyernünk egyet, és az önkormányzattól kaptunk egy helyiséget a tanodának. Ott tanultunk a gyerekekkel, ott volt a konyha, és mi is ott aludtunk szivacsokon, egymás hegyén-hátán. Az önkormányzattal azonban nem alakult kedvezően a kapcsolatunk, ezért átköltöztünk Hernádszentandrásra. Jelenleg innen próbáljuk ellátni négy falu gyerekeit. Közben szerveztünk egy adománygyűjtő akciót is, és ebből lett annyi pénzünk, hogy megvehettünk egy telket, és építkezni kezdhettünk. A ház burkolására, a vizesblokkok kiépítésére valószínűleg már nem lesz elegendő az adományokból befolyt összeg, ezért még biztosan szükségünk lesz adományokra, de őszre állni fog a ház, és itt már jut hely az önkéntesek elszállásolására is.

A teljes cikket a Nők Lapja 2018/32. lapszámában olvashatjátok el. A magazint augusztus 8-tól keressétek az újságárusoknál!

Szöveg: Rist Lilla

Fotó: Bielik István